Mi, micsoda a „betelepítések” háza táján? – összefoglaló magyaroknak magyarul
A mudzsáhida – azaz női dzsihádista – elnevezést a korai iszlám történetírói használták először, azokat a nőket nevezve így, akik a Próféta oldalán harcoltak, illetve akik Mohamed halálát követően részt vettek az iszlám terjeszkedő háborúiban, vakmerő, gyakran közelharcot kívánó cselekedeteket hajtva végre. Az elmúlt években számos olyan erőszakos bűncselekményre volt példa, amelyet nők követtek el, radikális vallási és nemzeti-felszabadító ideológiák nevében. Gondoljunk például a moszkvai metróban, robbantó két dagesztáni származású öngyilkos merénylő nőre (2010. március 29.),[1] a csecsen sahídákra (női öngyilkos merénylőkre), az Egyesült Királyságban 2010-ben egy parlamenti képviselőre késsel támadó 21 éves brit muszlim nőre,[2] illetve az idén novemberben lezajlott párizsi terrortámadást követő razzia alatt önmagát felrobbantó 26 éves Heszna Aibulahszenre.[3]
A helyi – palesztin, afgán, iraki, kurd, csecsen, tamil- konfliktusokban harcolók mellett másfél évtizede zajlik az európai és amerikai nők beszervezése, ami a globális dzsihádizmus térnyerésével immár a Nyugaton elkövetendő merényletek célját szolgálja. A radikális ideológia fiatal nőket is szép számban képes megszólítani, ezért is szükséges az iszlám nevében elkövetett erőszakos cselekedeteket alátámasztó narratívákat közelebbről megvizsgálni.
A nők alkalmazásának vallásjogi igazolása
A magukat nemzeti felszabadítónak valló, a vallási célokat hangoztató illetve a globális dzsihádot hirdető mozgalmak különböző érvrendszerekkel és eltérő mértékben alkalmaznak női öngyilkos merénylőket. A nemzeti mozgalmak, mint a Kurd Munkapárt vagy a Tamil Tigrisek gerillái számára a nők részvétele elsősorban taktikai kérdés, vallási igazolást nem keresnek, soraikban a női merénylők létszámukat tekintve magasan felülreprezentáltak. A nemzeti célokat vallási retorikával is alátámasztó csoportok – mint például a csecsenek és a palesztinok – esetében a nők aránya alacsonyabb, és szerepükre vonatkozóan vallásjogi érvelés is megjelenik. A palesztinok esetében a szekuláris-nacionalista csoportok tagjai alkotják a női elkövetők túlnyomó többségét, míg a vallási ideológiára alapozók esetében ez az arány jóval kisebb.
A nők harcban vállalt és vállalható szerepe, különösen a dzsihádista körökben vitatott, hiszen a Korán nem tartalmaz erre vonatkozó konkrét útbaigazítást. Az ezredfordulón születtek az első hivatalos állásfoglalások, elsősorban a palesztinok küzdelmével kapcsolatban. Ezekben még nagy hangúlyt fektettek az olyan járulékos szempontokra, hogy az elkövetőnek egyedül, kísérő nélkül kell utaznia, valamint le kell vennie a hidzsábot. A támogató vélemények ekkor még feltételül szabták, hogy a merényletet meg kell előznie muszlim területek elleni támadásnak, mert az iszlámban kalifai irányítás nélkül csak védekező háború lehetséges. Ám veszély esetén az Istennek járó engedelmesség közvetlenül érvényesül, felülírva a társadalmi hierarchiát. Ezt szemléletet tükrözi a Hamász 1988-ben kiadott chartájának („Az Iszlám Ellenállás Alapokmánya”) 12-ik cikkelye: „[a]z ellenséggel való szembeszegülés, valamint annak visszaverése, minden egyes muszlim férfinak és nőnek a személyes kötelessége. Egy nő a férje beleegyezése nélkül is részt vehet a kűzdelemben, amint a rabszolga is: nincs szükség a gazdájának az engedélyére”. Napjainkban a Hamász öngyilkos merénylői között kevés a női elkövető, bár támogatják a női végrehajtók bevonását.
Újbb fordultot a globális dzsihád jelentett, amely az al-Kaida színrelépéséhez és az iraki invázióhoz kapcsolódik. Az dzsihád egyéni, személyes kötelezettséggé tétele – az iszlám jogban általánosan elfogadott kollektív szemlélettel szemben – központi eleme a globális dzsihádizmusnak. Az nők hadba állítása egyértelműen a totális háború jellemzője. Ez az irányzat már nem szabja előfeltételül valamely muszlimok által lakott terület megtámadását, számukra az egész történelem nem más mint az iszlám és a hitetlenség folyamatos harca bármely helyen, bármely időpontban. Dzsalálabád és Kandahár környéki táboraiban az al-Kaida 2004-ben már folyamatosan képzett ki női harcosokat, akik afganisztáni és pakisztáni műveleteiben vettek részt. Az „Iszlám Állam” a kalifátus kikiáltásával a legitim vezetés problematikáját is áthidalta, hiszen kalifa irányításával már nem csak védekező, hanem támadó háború is lehetséges.
A nők szerepe napjaink iszlámista mozgalmaiban
A vallási alapokra nagy hangsúlyt fektető radikális iszlamista csoportokban a nők szerepvállásának elfogadtatása azonban hosszú folyamat volt. A nők szerepe az afgán-szovjet háborúig a harcosoknak nyújtott támogatásra, segítségnyújtásra és a mártíromságra szánt fiúk nevelésére korlátozódott. Az aktív szerepvállalásról az 1980-as évek végén kezdtek cikkezni urdu nyelvű, Pakisztánban megjelentetett női magazinokban. Jóval később, az internet és a közösségi portálok terjedésével 2005 körül egyre gyakoribb témává vált a női szerepvállalás radikális iszlamista mozgalmakhoz köthető csett-fórumokon.[4] A többek között angol, arab és török nyelvű internetes oldalakon olykor fellángoltak a viták a nők harctéren történő részvételének vallásjogi alapjairól. A dzsihád felé kacsingató nők követelték a véleményük szerint őket is megillető aktív részvételi jogot, míg a radikális iszlámista vezérek sokáig azzal érveltek, hogy az ellenség számára ez azt sugallná, hogy nincs kapacitásuk elég elkötelezett férfiembert toborozni. A női merénylő felhasználása tehát egy fajta gyengeségre utalt volna, amit az akkori iszlamista propagandagépezet nem akart megengedni magának.
A taktikai váltás ebben a kérdésben is az ISIS szellemi atyja, Abu Musz’ab al-Zarkáwí nevéhez kötődik, aki először alkalmazott nőket a globális dzsihád ideológia nevében elkövetett öngyilkos merényletek végrehajtásához Irakban és Jordániában. Zarkáwi egy 2005 júliusában kibocsátott rádióbeszédében szólította fel a muszlim nőket, hogy csatlakozzanak a dzsihádhoz. A rádióban elhangzott buzdítást követően Irakban megnőtt a női öngyilkos merénylők száma: csupán 2008-ban 30 nő robbantotta fel magát. Zarkáwí ösztönzéséhez kapcsolódik az első európai származású, iszlámra áttért női merénylő Muriel Degauque akciója is. Ám női merénylők akkor még nem kerültek bevetésre Irakon kívül. Az afganisztáni tálibok, illetve az Iszlám Magreb al-Kaida (AQIM) nevet viselő egyívású terrorista szervezetek kifejezetten ellenezték a nők katonai szerepvállalását. Zarkáwí döntését illetően nem volt egyetértés az al-Káida vezérkarában sem. Noha elismerték a nők alkalmazásának előnyeit, hiszen egy biztonsági átvizsgálásnál kevésbe gyanús egy nő, valamint kilétét és fegyverét is jobban el tudja rejteni, az al-Kaida második embere, Ajman al-Zawáhirí mégis sokáig kifejezetten ellenezte bevonásukat.
A női merénylők akcióit általában nagyobb média visszhang és érdeklődés kíséri, és cselekedeteik pszichés hátterét is igyekeznek felderíteni. Jóllehet számos esetben fény derül személyes veszteségre és megaláztatásra – például közeli hozzátartozójuk elvesztése vagy nemi erőszak elszenvedése –, a családtagokkal és barátokkal készített interjúkból kiderül, hogy döntésükben az ideológiai és politikai okoknak – úgymint az igazságtalanság és elnyomatás elleni harc – legalább akkora a szerepe, mint a férfiak esetében. Említésre méltó, hogy a közel-keleti merénylő nők között kimagasló az átlagosnál jobban képzettek aránya.
Online toborzás és buzdítás
Számos internetes oldal és magazin szólítja meg célzottan nőket, hangsúlyozva szerepük fontosságát a dzsihádban. Ilyen például az al-Kaida médiaközpontja által működtetett Samikha, amely önmeghatározása szerint „nők számára íródott iszlám dzsihádista magazin”. Oldalain többek között interjút olvashatnak mártírok özvegyeivel, részleteket egy mudzsáhida naplójából vagy éppen tippeket az arcbőr tisztántartására vonatkozóan. Számos öngyilkos merénylő felesége és anyja ír propaganda műveket, amelyet „a toll dzsihádja”-ként definiálnak. Ezek a narratívák jelentős súllyal bírnak, hiszen a dzsihádista hiedelem szerint a harcban elhunytat nem csupán a Paradicsom várja, de az özvegyének is kivételezett megbecsülés jár. Egy másik jelentős online felület a szaúd-arábiai szalafiták női médiatanácsa által működtetett al-Khanszá’ magazin, amely a testedzés, az elsősegély nyújtás és a jövő mártírjainak nevelése terén egyaránt ad tanácsot olvasóközönségének.
Miután az ISIS vezére 2014 nyarán kikiáltotta az úgy nevezett „Kalifátust”, a vezetők szinte azonnal felismerték a nők bevonzására összpontosító PR-stratégiák fontosságát. Az új államszerkezet felépítésének törekvéseiben egyértelműen szükség volt feleségekre és anyákra, ezért kiépült egy külön propagandahálózat, ami csak a nőkre fektette a hangsúlyt. Az ISIS propagandamagazinjában, a Dabiq-ban külön fejezeteket szenteltek a nők szerepvállalásának, hangsúlyozván fontosságukat az államépítési és ezzel összefüggő toborzási tevékenységben. Szintén stratégiai fontosságú üzenetet volt a nők számára, amikor az ISIS 2015 januárjában bejelentette, hogy a hajlandóak elengedni egy foglyul ejtett japán újságírót, cserébe a Jordániában bebörtönözött női terroristáért.[5]
Nők az ISIS szolgálatában
A londoni székhelyű International Center for the Study of Radicalisation (ICSR) friss adatai szerint jelenleg több mint négyezerre tehető azoknak az embereknek a száma, akik Európából csatlakoztak a szíriai és iraki szélsőséges iszlamista erőkhöz, közöttük legalább ötszáz nő. akik Szíriába vagy Irakba költözve az ISIS államépítési kísérleteit hivatottak támogatni. Az ISIS-hez csatlakozó férfiak dzsihádista internetes közösségi portálokon megjelent nyílt beszámolóiból számos tanulmány született. A térségbe költözött európai nők, hátteréről, motivációs tényezőiről és szíriai hétköznapjairól jóval kevesebbet lehet tudni.
2015. augusztussal bezárólag hitelesített adatok az ISIS területére utazott nyugat-európai nők és fiatal lányok számára vonatkozón, illetve az ISIS-hez egy adott országból származó csatlakozott állampolgárok teljes lélekszáma. Forrás: International Center for the Study of Radicalisation, a svéd nemzetvédelmi szakszolgálat (Säkerhetspolisen), a német Alkotmányvédelmi Hivatal (Bundesamt für Verfassungsschutz, BfV). A Migrációkutató Intézet szerkesztése.
Az ICSR adatbázisában szereplő ISIS uralta területekre költözött nők és fiatal lányok korukat, etnikumukat, vallási hátterüket, családi kötelékeiket és származási helyüket illetően távolról sem egységesek. Nem rajzolódik tehát ki egy általánosítható női profil, ami egy egyértelműen sebezhető (és ezáltal radikális ideológiák által befolyásolhatóbb) személyiségre vallana. Sokkal inkább beszélhetünk számos taszító (push) és vonzó (pull) tényezőnek az összjátékáról, amelyek az ismert esetek többségében fellelhetőek, de amelyek önmagukban nem feltétlenül vezetnek szélsőséges cselekedetek elkövetéséhez.
A közösségi portálokon megosztott hivatkozások (Twitter, Facebook, Tumblr, ask.fm, Kik és különböző blogokon történő bejegyzések) érdekes betekintést nyújtanak az ISIS uralta területekre költöző nők motivációs tényezőibe és ezeknek okozati összefüggésébe. Ezek a nők önmagukat első sorban muhádzsiráknak (migráns nők) határozzák meg. A saját maguk által kifejezett kiváltó okok közt fellelhető az szociális-kulturális elszigeteltség érzete a nyugati társadalmakban, illetve az, hogy úgy vélik, muszlimként sorozatos megaláztatásoknak és támadásoknak vannak kitéve, amivel szemben az egyetemes jogrend nem ad védelmet. A „támadás alatt lévő muszlimok” narratívája egybecseng az ISIS (és korábban az al-Kaida) által hirdetett világképpel is, miszerint az umma (a muszlim közösség) a „hitetlenek” támadása alatt áll.
Az említett ICSR-tanulmányban megvizsgált, internetes aktivitást kifejtő iszlamista nők jelentős része az al-Kaida és az ISIS által gyártott, a muszlimok szenvedését bemutató videók megszállott nézője lett. A propagandaanyagoknak kettős hatása volt. Egyrészt a civil áldozatok iránt érzett empátia depressziót, dühöt és fokozott elszigeteltséget eredményezett, miközben az ellenséget megfosztotta emberi mivoltától. Ez a lelki manipuláció indított útnak számos fiatal lányt Szíriába, egyenesen a radikális iszlamisták karjaiba. Emellett erős motivációt jelent a vélt vallásos kötelességekről alkotott utópisztikus elképzelés (a „kalifátus” felépítése) és a női testvériség kötelékeinek erősítése. Értelmezésük szerint elköltözésükkel elutasítják a nyugati társadalmakat és azok „imperialista” külpolitikáját, valamint az isteni kinyilatkoztatáson alapuló saría által irányított, utópisztikus közösség tagjaivá válnak. Ebben mint feleségek és anyák járulnak hozzá a kalifátus térhódításaihoz és a jövő nemzedék harcosainak felneveléséhez. A lelkesedést tovább fokozzák a dzsihádista özvegyeket dicsőítő képek, videók, írások, s a meggyőződés, hogy áldozatuk garantáltan helyet biztosít számukra a Paradicsomban.
Fénykép a „Shams” és „A Paradicsom madara” néven, angol nyelven bloggoló, feltehetően maláj származású orvosnő bejegyzéseiből. A fénykép egy női migráns (muhádzsir) és ISIS-harcos (mudzsáhid) közti házasságot ábrázol. Az „ameddig a mártíromság el nem választ” mottó a vélhetően elkerülhetetlenül bekövetkező özvegységre utal.
A rideg valóság
Szintén a közösségi portálokon hagyott digitális lábnyomokat és narratívákat vizsgálva, hamar nyilvánvalóvá válik a fiatal lányok lelkesedése és a valóság közt tátongó űr. Noha általában burkoltan fogalmazódik a kritika, számos elégedetlenséget, frusztrációt, stresszt és pszichikai nyomást kiváltó tényező rajzolódik ki: a harctól való – szerintük méltatlan – távoltartásuk, a nem működő infrastruktúra, az áram és meleg víz kiszámíthatatlansága, a fagyos szíriai telek, a korai özvegység okozta depresszió (és ez emellé társuló társadalmi elvárás, hogy örömmel és büszkeséggel ünnepelje férje halálát), a hiányos egészségügyi ellátásból fakadó stressz, a szövetségi légitámadások okozta félelem. Csak a személyes beszámolók nyilvánosságra hozatala áshatja alá az ISIS propagandáját a „Kalifátus” utópisztikus társadalmáról.
Nő a veszély?
Az utazás az ISIS birodalmába súlyos tévhiteken alapul és egy nő számára nagy valószínűséggel egyirányú utat jelent. Számos olyan esetre derült fény, amikor az ISIS férfi tagjai bántalmazták a lányokat, vagy szökési kísérletük miatt megölték őket.
A tények figelembe vételével két következtetés is levonható. Egyrészt nagyobb hangsúlyt kell fektetni a nők szerepére a biztonság(politika)i elemzésekben, másrészt ajánlatos a nőkre vonatkozó, azaz gender-specifikus megelőző intézkedések foganatosítása a radikalizálódás megelőzésében. A radikalizálódás vallási érvrendszerét elsősorban a totális háborút megkérdőjelező vallási vezetők tudják érvényteleníteni. A romantikus, utópisztikus ideálok hajhászását pedig azok a történetek fékezhetik meg, amelyek olyan fiatal lányokról szólnak, akik maguk is megjárták a muhádzsir útját és kiábrándulva érkeztek vissza, miután saját bőrükön tapasztalhatták az ISIS uralmának minden borzalmát.
[1] A dagesztánsi származású, 18 éves Dzsanet Abdulrahmanova és a 28-éves informatikát tanító pszichológus Marjam Saripova. A testükre erősített bombákat egy dagesztáni származású férfi távirányítással robbantotta fel.
[2] Roshonara Choudry, aki bevallása szerint bosszúból támadta Stephen Timms brit munkáspárti képviselőre, mert ez utóbbi 2003-ban többedmagával megszavazta az Egyesült Királyság katonai részvételét az iraki háborúban. A nőt 15 év börtönre ítélték.
[3] A marokkói származású Hasna Ait Boulahcen, a novemberi párizsi terrorista merénylet irányítójának az unokahúga.
[4] Páldául az al-Eklász és al-Hesbah, al-Kaidához köthető, jelszóval védett arab nyelvű fórumok és az Al Mourabitoune nevű francia nyelvű portál.
[5] Szadzsida al-Risáwí, férjével együtt 2005-ben öngyilkos merényletet tervezett a jordán fővárosban. A férje meghalt a merényletben, viszont a nő testére szerelt pokolgép nem robbant fel. A jordán hatóságok életfogytiglanra ítélték.
