„Eritrea mint az Európa felé irányuló irreguláris migráció egyik puskaporos hordója” – elemzés az elvándorlást ösztönző legfontosabb politikai és társadalmi tényezőkről
(Készült Kőhegyi Bence a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatójának közreműködésével)
Napjainkban havonta mintegy ötezren hagyják el az Afrika észak-keleti részén található Eritreát. Mivel a szomszédos államokban sem fogadják őket szívesen, ezért egyre nagyobb számban érkeznek Európába. Jelen elemzésben arra keressük a választ, hogy miért indulnak el az emberek tömegesen az öreg kontinens felé egy olyan országból, ahol egyébként nincs háború és a különböző vallási nézetek is megférnek egymás mellett.
A legfrissebb hírek szerint az Európai Unió kilenc közel-keleti és afrikai országgal állapodott meg, amelynek lényege: az Európai Unió „fizet”, ha az érintett országok visszatartják az Európába tartó menekülteket. Meglepő módon Eritrea annak ellenére nincs a megállapodásban szereplő országok között, hogy a tavalyi évben az onnan érkezők tették ki a Földközi-tengeri útvonalat használó menekültek legnagyobb hányadát. De tekintsünk egy kicsit távolabbra.
Több száz eritreai menekült fulladt a tengerbe, amikor az őket szállító hajó felborult Olaszország partjainál 2013 októberében. Ekkor hallhatott a szélesebb közönség először Eritreáról és az onnan érkező menekültek megpróbáltatásairól. Míg sok európait ledöbbentett a tragédia és Olaszország nemzeti gyásznapot hirdetett, addig Eritrea próbálta titkolni, hogy saját állampolgárai vesztek oda: az állami média úgy számolt be, hogy több mint 300 „illegális afrikai bevándorló” halt meg az olasz partok közelében.[1] Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az áldozatok eritreaiak voltak, a kormány úgy reagált, hogy az incidens az „Amerikai Egyesült Államok által támogatott embercsempészek bűne volt.”[2]
A szubszaharai ország vezetése vélhetően azért nem akarta, hogy kiderüljön az áldozatok állampolgársága, mert így adódott a kellemetlen kérdés a nemzetközi közösség részéről: miért menekülnek tömegével az emberek Eritreából? Jelenleg ugyanis havi szinten 5000 ember hagyja el illegálisan az országot dacolva a hatóságokkal, akik bebörtönzik, megkínozzák, és sok esetben lelövik a menekülőket.
A folyamat nem a 2013-as hajóbalesettel kezdődött. 2007-ben az irakiakat és a szomáliaiakat leszámítva az Eritreából menekülők adták be a legtöbb menedékkérelmet világszerte.[3] 2008-ban továbbra is Eritrea volt a harmadik legnagyobb migránsokat kibocsátó ország annak ellenére, hogy lakosságának arányait tekintve a 113. legkisebb állam a Földön.[4] 2011-2012-től kezdve havonta 3-4 ezren hagyták el az országot, míg 2015-től napjainkig is havonta mintegy ötezren menekülnek el Eritreából.
Az alábbiakban egy rövid bevezetés után megvizsgáljuk, hogy melyek azok a politikai és társadalmi tényezők, amelyek arra sarkallják a lakosságot, hogy elmeneküljenek az országból. Ezt követően kitérünk arra is, hogy Eritreát elhagyván, a menekülteknek miért Európa tűnik a legjobb alternatívának. Az elemzés keretében az alábbi szempontokat vizsgáljuk részletesen:
- Bevezetés – úton a diktatúra felé;
- Kötelező katonai szolgálat – intézményesített rabszolgaság, hanyatló gazdaság;
- Diaszpóra és állam ellentmondásos viszonya;
- Sajtó- és szólásszabadság;
- Állam és vallás;
- Miért pont Európa?
Bevezetés – úton a diktatúra felé
Az 5,3 milliós lélekszámú, mintegy 125 000 km2-en elterülő Eritrea de facto 1991-ben, de jure pedig 1993-ban, az ENSZ által megerősített népszavazást követően nyerte el függetlenségét Etiópiától. Kilenc különböző etnikumot ismernek el hivatalosan az országon belül, a vallási megoszlásból adódó konfliktusok egy későbbi fejezet tárgyát képezik. Az ország három hivatalos nyelve az arab, az angol és a tigrinya.[5]Az ország kis mérete ellenére geopolitikailag jelentős, hiszen 1150 km-es partvonala a Vörös-tenger mentén halad, ahol élénk kereskedelmi élet zajlik.
Az Egyesült Államok érdekeinek megfelelően Etiópia 1952-ben „megkapta” Eritreát, amiért cserébe Halié Szelasszié etióp császár megengedte az amerikaiaknak, hogy katonai támaszpontot létesítsenek Aszmarában. Eritrea elvben ugyan részleges területi és politikai autonómiát élvezett, azonban Etiópia tíz éven belül minden önállósodási törekvést elnyomott. Az ENSZ és a nagyhatalmak szemet hunytak az elnyomás fölött. Sőt, amikor 1961-től megkezdődtek a függetlenségi harcok, az eritreai felkelők sem a keleti, sem a nyugati blokktól nem kaptak segítséget. [6]
A függetlenség kikiáltása után az a politikai és fegyveres alakulat került hatalomra Eritreában, akiknek tagjai harminc éven keresztül harcoltak az ország önállóságáért belső és külső ellenségeikkel szemben. Ez a harcban szocializálódott, hatalmát autoriter módon gyakorló csoport 1993 és 1998 között még lehetővé tette, hogy valamiféle civil társadalom alakulhasson ki Eritreában, ahol helyet kaptak NGO-k, független oktatási intézmények, független média és a szabad vallásgyakorlás is.[7]
A fordulópontot az 1998 és 2000 között zajló, összesen mintegy 100 000 emberéletet követelő, pusztító háború jelentette, amit Eritrea szomszédjával, a korábbi elnyomó Etiópiával folytatott. A véres harcoknak három fontos belpolitikai következménye volt,[8] ami végső soron a jelenlegi menekülthullám elindulásának akár követlen előzményének is tekinthető:
- A mérsékelt-autoriter rendszer egyre inkább egy totális diktatúra felé mozdult el.
- 2001-től fokozatosan korlátozzák az alapvető szabadságjogokat (szólás-, sajtó-, mozgás- és vallásszabadság) és megszaporodik a tárgyalás nélküli ítéletek száma. Ezen felül az 1997-re elkészült alkotmány és a többpártrendszer bevezetése, a szabad választások kiírása napjainkig ígéretek maradtak, az országot 1993 óta az egykori lázadó vezér, Isaias Afewerki
- Az Etiópiával folytatott konfliktus és az állandó – vélt vagy valós – veszélyérzet arra sarkallta a vezetést, hogy militarizálja a társadalmat.
- Az 1995-től bevezetett kötelező katonai és civil szolgálatot korlátlan idejűvé teszik.
- Eritrea egyre inkább elzárkózott a külvilágtól, külpolitikájára az izolacionizmus jellemző.
- Eritrea sorsáról nélküle döntöttek a második világháború után, függetlenségét segítség nélkül, egyedül kellett megvívnia. Mindebből az államvezetés azt a következtetést vonta le, hogy a nemzetközi közösség (különösen a szomszédos Etiópia, illetve az USA által vezetett nyugati blokk) megbízhatatlan.
A fentiekből tehát látható, hogy mik voltak azok a főbb fordulópontok, amik ha nem is teljes egészében, de hozzájárultak a mai Eritrea politikai látképének alakulásához. A továbbiakban, röviden, az elvándorlást előmozdító negatív tényezőket vizsgáljuk.
Kötelező katonai szolgálat – intézményesített rabszolgaság, hanyatló gazdaság
Eritrea egy harcosok által vezetett militarista állam. A függetlenség elnyerése után nem sokkal, 1995-ben a kormány hozott egy törvényt, melynek értelmében minden 18 és 40 év közötti eritreai állampolgár (nők is) köteles egy hat hónapos katonai kiképzésen részt venni, majd ezt követően tizenkét hónapon keresztül „önkéntes nemzeti szolgálatot” teljesíteni. Az Etiópia ellen vívott háborút követően a kötelező szolgálat teljesítésének időtartamát azonban korlátlanná tették, a korhatárt kitolták 50 évre. A dezertőrökre enyhébb, esetenként irreálisan magas pénzbírság, esetleg börtön, kínzás vagy akár halál vár. Azokat, akik egészen külföldig menekülnének a szolgálat elől, sok esetben a határnál lelövik.[9]
Hiába írja elő a törvény, hogy a 18 és 50 év közötti állampolgároknak kötelező bevonulni a gyakorlatban a szolgálat korábban (általában 16 évesen) kezdődik és 55 éves kor után fejeződik be, vagy még akkor sem.[10]
Eritrea több ellenzéki csoportot is támogat szerte a régióban, az egyik ilyen jelentős szervezet a szomáliai Al-Shabab. Bár bizonyíték nincs rá, de erős a gyanú, hogy az említett terrorszervezet előszeretettel toboroz – erőszakkal – eritreai gyerekkatonákat soraiba az eritreai kormány hallgatólagos hozzájárulásával.[11]
A kötelező katonai szolgálat erősíti azt a percepciót, hogy a fegyveres megoldás univerzális megoldás lehet bármilyen problémára. Ráadásul az erősen központosított rendszer, a korrupció, a parancsnokok közti rivalizálás és az erőforrások helytelen felhasználása gyengíti a hadsereg ütőképességét. A hatalmukkal visszaélő parancsnokok gyakran saját, személyes céljuk érdekében használják a kötelező szolgálatosokat: házaik megépítésére, útfelújítási munkálatokra, vagy személyes kiszolgáló személyzetként alkalmazzák őket. Az állami és katonai vezetők saját vállalataiban is a kötelező nemzeti szolgálat címszavával dolgoztatják ezeket az embereket. Mindezért annyi fizetés sem jár, ami elég lenne egy normális életszínvonal fenntartásához.[12]
Minél inkább próbálja a kormány kicsikarni állampolgáraitól a hűséget a kötelező katonai szolgálaton keresztül, annál inkább elidegenednek a fiatalok. Egy eritreai menekült így emlékszik vissza: „Sokat vártunk a függetlenségtől és a békétől. Amikor Etiópiával hadban álltunk, akkor harcoltunk. Utána viszont csak élni akartunk az eritreai nemzet részeként, de a saját akaratunk és képességeink szerint. Ehelyett a társadalom legalsóbb rétegei között találtuk magunkat. Arra kényszerítettek, hogy fölösleges árkokat ássunk, és ketrecbe zárt állatokként bántak velünk. Mindezt a forradalom nevében. Teljesen elvesztettük a hitünket.[13]
Érdekesség, hogy az eritreai diaszpóra mentességet élvez a kötelező katonai és civil szolgálat alól azáltal, hogy befizették a 2%-os „diaszpóra adót (lásd a következő fejezetet). Az emigránsok bármikor szabadon járhatnak ki-be az országba. Ez alapján terjedt el egy fanyar anekdota a közéletben: „Emberek egy csoportja próbál elmenekülni Eritreából, és a katonák elkapják őket a határon. A határőrök megkérdezik őket, hogy miért akarják elhagyni az országot. Erre érkezik a válasz: Mi 100%-ot adtunk az államnak, és senki nem törődött vele. Akik nem élnek itt, csak 2%-ot adnak, és ők jöhetnek, mehetnek, vásárolhatnak házat; azt csinálnak, amit akarnak – mi is közéjük akarunk tartozni.”[14]
Az állam az élet minden területét igyekszik kontrollálni. Az egyik legnagyobb kárt az a háborús gazdaság okozza az országnak, ahol a munkából és pénzből származó tőke a kormánypárt és a hadsereg kezében összpontosul. Az államosítási folyamat egyik legszélsőségesebb példája az építőiparban esett meg, ahol is a hatóságok 2006-ban minden építkezési magánvállalkozásnak 10 napot adtak tevékenységük felfüggesztésére.[15]
Hivatalos adatok hiányában, a becslések szerint 250-300 000 eritreai mobilizálható az Eritreai Védelmi Erőkben – ez az egyik legnagyobb hadsereg a kontinensen. Az ország tovább militarizálása érdekében Afwerki elnök 2012-ben „népi milíciákat” hozott létre, ami azt jelentette, hogy a civil lakosságot – köztük az időseket is – felfegyverezte. A katonai szolgálat miatt a gazdasági életből kiestek a fiatalok, akik ahelyett, hogy termelő és/vagy gazdasági tevékenységet folytatnának, kötelező nemzeti szolgálatot teljesítenek. A fizetés pedig, miként arra a fentiekben már utaltunk, arra sem elég, hogy magukat és családjukat eltartsák.[16]
Diaszpóra és állam ellentmondásos viszonya
Számos eritreai – különösen a függetlenség elnyerése előtti időszakban – azért is hagyta el hazáját, hogy külföldről segíteni tudja otthon maradt rokonait. A legfrissebb adatok szerint Eritreában 5,3 millióan élnek.[17] Ehhez képest az emigráció igen jelentős mértékű: csak a függetlenségi harcok ideje alatt (1960-as évektől 1993-ig) több mint egymillió eritreai hagyta el az országot, és ez a szám havi szinten rohamosan nő.[18]
Ironikus módon, az eritreai állam annak ellenére, hogy nem engedi állampolgárainak, hogy legálisan elhagyják az országot, a diaszpóra hazautalásai nélkül szinte nem lenne képes fenntartani magát. Eritrea GDP-jének ugyanis legalább 1/3-át a külföldre távozott emigránsok hazautalásai teszik ki.[19]
Az állam közvetve, vagy közvetlenül többszörösen megadóztatja a hazautalásokat. Az eritreai nagykövetségek szerte a világon számon tartják, hogy az érintett országból az ott élő eritreai diaszpóra mennyi pénzt utalt haza származási országába. Erre az összegre az eritreai állam fix, 2%-os adót vetett ki. Az otthon maradt családok csak az állam által ellenőrzött bankokon keresztül juthatnak hozzá a hazautalt forrásokhoz azzal, hogy a beérkező valutát át kell váltani a hazai pénznemre. Ezt az állam csak a világpiacinál jóval alacsonyabb áron teszi lehetővé. Akit rajtakapnak a hatóságok, hogy nem az előírt szabályok alapján váltja a valutát, több éves börtönbüntetésre ítélhetik.[20]
Azok az emigránsok, akik valahogyan megpróbálják elkerülni az adót szintén komoly szankciókkal nézhetnek szembe. Az adott országban működő eritreai követség például bevonhatja útlevelüket, ami többek között azoknak a vendégmunkásoknak okoz problémát, akik a Közel-Keleten vállaltak munkát és útlevél nélkül nem részesülhetnek semmilyen állami szolgáltatásban.[21]
A kormány a 2000-es években már nemcsak a beérkező pénzekét, de más külföldről érkező termékek szabad áramlását is szigorúan ellenőrizte. Mindent be kellett jelenteni az illetékes hatóságoknál, a postai úton érkező árucikkeket megadóztatták, a laptopokat pedig egy meghatározott időre elkobozták, amíg a kormány jóvá nem hagyta azok használatát. Hogy a hatóságok mit csináltak a számítógépekkel a lefoglalás ideje alatt, azt nem tudni.[22]
Szólás- és sajtószabadság
Az Etiópiával folytatott pusztító háború utáni, 2001-es politikai fordulatot követően minden független médium működését felfüggesztették az országban (az utolsóét 2007-ben). Eritrea jelenleg az egyetlen olyan ország Afrikában, ahol egy független médium sem működik. 2001 óta számos újságírót letartóztattak, többen közülük sosem kerültek elő. A CPJ (Committee to Protect Journalists) jelentése szerint Észak-Korea mellett a világon Eritreában korlátozzák a legszigorúbban az újságírói tevékenységet és az internet használatát. Ugyanez az elemzés arra is rámutat, hogy a lakosságnak csupán az 5,6%-a rendelkezik mobiltelefonnal, amely hasonlóképpen az előbb említettekhez az információs szabadság ellenében hat.[23]
A Human Rights Watch szerint az állami média munkatársai sem érezhetik magukat biztonságban. 2006-ban és 2007-ben több állami ügynökségnek dolgozó újságírót is letartóztattak, mert kollégáik elmenekültek az országból, és a hatóságok azzal gyanúsították őket, hogy ők is el akarnak szökni. Paulos Kidane egy híres figurája volt az állami televíziónak. 2007-ben kiengedték a börtönből, ekkor úgy döntött, elmenekül az országból. A hatóságok a határon elfogták, majd nem sokkal később megküldték a hírt a családjának, miszerint Kidane „véletlen balesetben a határnál életét vesztette”.[24]
A tanároknak, illetve a diákoknak is kétszer meg kell gondolniuk, hogy milyen kérdéseket feszegetnek, és milyen kritikákat fogalmaznak meg a rendszerrel szemben. „A fiatalok mintegy 70-80%-a el akarja hagyni az országot, mert nem nyilváníthatják ki véleményeiket szabadon, és mert politikailag marginalizálják őket” – mondja egy eritreai tanár, aki egyszer megkérdőjelezte a tananyag szakmai korrektségét felettesei előtt, és ezt a választ kapta tőlük: „Maga egy tanár, és a mi segítségünkkel van itt az egyetemen. Ha tovább folytatja a tananyag megkérdőjelezését, akkor könnyen börtönbe kerülhet, vagy akár meg is halhat.”[25]
Állam és vallás
A vallási megoszlást illetően nincsenek megbízható adatok, különböző források más adatokkal szolgálnak, de becslések szerint a lakosság 40%-a muszlim, 40%-a ortodox keresztény, a maradék 20% pedig szintén a keresztény vallás valamelyik ágához tartozik.
A számos felekezet közül az állam összesen négyet ismer el hivatalosan: a szunnita muszlim közösséget, illetve az eritreai ortodox- katolikus- és evangélikus felekezeteket.[26]
Az Etiópiával vívott háború utáni megszorítások jegyében az állam komoly támogatásokat vont meg a különböző egyházaktól (különösen a katolikustól) és jelentősen csökkentette mozgásterüket.[27]
Az ország függetlenségének elnyerése óta talán a legrégebb óta és leginkább üldözött csoport a Jehova Tanúi. Ők azok, akik nem szavaztak a függetlenség mellett 1993-ban, és akiknek vallási szabályaik élesen ellenkeznek a kötelező katonai szolgálattal. Ez a két tényező viszonylag jó okot szolgáltat az eritreai kormánynak, hogy a Jehova Tanúi ne kapjanak munkát az állami szektorban és ne részesülhessenek az állami ellátásokból (többek között oktatás és egészségügyi ellátás). Ezen felül olyan hivatalos papírokat sem kaphatnak meg, amik szükségesek lennének vállalkozás indításához, ingatlan vásárláshoz vagy utazási engedélyek, vízumok megszerzéséhez.[28]
A magát függetlennek mondó amerikai szervezet, az USCIRF (United States Commission on International Religious Freedom) legfrissebb, 2016-os jelentése szerint Eritreában nincs szektariánus konfliktus, a különböző vallási csoportok békében élnek egymás mellett. Az állam azonban üldözi a nem regisztrált vallási felekezetek képviselőit, és gyakran előfordul, hogy még a hivatalosan elismert vallási csoportokat sem hagyják békén. A vallási okokból elítéltek száma jelenleg 1200-3000-re tehető.[29] Az UNSCIRF jelentése szerint igen embertelenül bánnak a vallási elítéltekkel (is), sokszor acélból készült szállító konténerbe zárják őket, ahol extrém magas hőmérsékletet kell elviselniük. Ezen felül brutálisan bántalmazzák őket, a sérültektől megtagadják az orvosi ellátást, vallásukat nem gyakorolhatják szabadon a börtön falain beül. Nem ritkán bele is halnak a bántalmazásokba.[30]
Kormányjelentések szerint tavaly halt meg Abune Antonios, eritreai ortodox pátriárka, akit még 2007-ben, 80 éves korában helyeztek házi őrizetbe. Az ellene felhozott vád az volt, hogy felszólította a kormányt, engedje szabadon a politikai foglyokat. Ezen kívül nem volt hajlandó elárulni azoknak a híveinek a nevét, akikről tudta, hogy titkos ellenzéki csoportok tagjai.[31]
Miért pont Európa?
Azok számára, akik elhagyják Eritreát alapvetően négy alternatíva létezik: a szomszédos Szudán és Etiópia, illetve Izrael és Európa. Az elemzés további részéből kiderül, hogy az említett országok közül miért Európa a legvonzóbb célállomás.
Etiópia és Szudán
Az Eritrea és Etiópia között fennálló nem túl barátságos viszony ellenére 2001 és 2015 között mintegy 180 ezer eritreai menekült érkezett Etiópiába.[32] Mivel az etióp menekülttáborokban a napi étel fejadag messze alul marad attól a mennyiségtől, amit egy egészséges szervezet igényel, a lakosság nagy része – különösen a nők és a gyerekek – alultápláltságban szenved. Az egészségügyi ellátás, a lakhatás, a munkavállalás tilalma és általában a rossz körülmények további kihívást jelentenek a menekültek számára. Ezért semmi mással nem töltik a mindennapjaikat, mint „unatkozással és idegeskedéssel.”[33] Mindezekből következően az említett 180 ezres eritreai jelenlét sem tekinthető állandónak Etiópiában, hiszen sokan eleve azzal a szándékkal érkeztek, hogy rövid időn belül tovább álljanak Izrael vagy Európa felé.
Azok az eritreai menekültek, akik Szudán felé menekülnek, ugyanolyan kihívásokkal szembesülnek, mint azok, akik Etiópia felé vették az irányt. Szudánban – 2015 év égi adatok szerint – 125 530 eritreai menekült tartózkodott, akik közül sokan már harminc éve ott élnek, városokban vagy menekülttáborokban.[34]
Az izraeli kapuk becsukódtak
A zsidó állam hagyományosan palesztinokat foglalkoztatott saját terültén vendégmunkásként, legfőképpen a mezőgazdaságban és az építőiparban. Az ellenséges viszony és a bizalmatlanság miatt azonban az 1990-es évektől Izrael fokozatosan afrikai migránsokra cserélte a palesztin munkaerőt. Mindezek mellett a 2000-es évektől a zsidó politikai és közéletben is mind többen emelték föl hangjukat Izrael „zsidó arculatának védelme” érdekében. Mindezek folyományaként 2012-ben elfogadták a már létező, a „Beszivárgás megelőzéséről” (Prevention of Infiltration Law) szóló törvény kiegészítését. Az új szabályozás lehetővé teszi, hogy akár három évig börtönben, vagy korlátlan ideig ún. „őrzött táborokban” (detention camp) tartsák az Afrikából érkező irreguláris migránsokat, bárminemű formális vádemelés vagy tárgyalás nélkül. A menekültek – ilyen körülmények között – nem vállalhattak munkát, „nem léphettek” Izrael földjére és három naponta névsorolvasáson kellett részt venniük annak biztosítékaként, hogy ne kerüljenek túl messzire a tábortól. Egy évvel később a kötelező névsorolvasás már napi gyakorlattá vált, a menekülteknek minden éjszakát kötelezően a táborokban kellett tölteniük.[35]
Izraelben tehát – köszönhetően a központi kormányzat erőteljes fellépésének – a közelmúltban teljesen reménytelenné vált a szubszaharai, s köztük az eritreai menekültek helyzete. Ezzel egy időben a már régebb óta Izraelben élő több tízezer afrikai lakossal szemben is felkorbácsolódtak az indulatok. Az egyik Kneszet tag, Miri Regev úgy nyilatkozott, hogy a menedékkérők „rákos sejtek a testünkben”. Az egykori belügyminiszter, Eli Yishai pedig bűnözőknek és a demográfiai veszélynek nevezte az afrikaiakat.[36] 2012-ben számos utcai tüntetést tartottak különböző zsidó nacionalista csoportok, és az afrikai migránsok Izraelből való távozását követelték.[37]
A líbiai ajtók kinyíltak: úton Európába
Látható tehát, hogy a szomszédos Etiópiában és Szudánban, illetve 2012-től Izraelben is élhetetlenné váltak a körülmények az eritreai menekültek számára. Érdekes összefüggés azonban, hogy nagyjából a bevándorlás ellenes izraeli törvény elfogadásával egy időben, Líbiában kitört a polgárháború, az észak-afrikai ország káoszba süllyedt. Ennek egyik legfontosabb következménye az volt, hogy sem a déli sem az északi határon nem valósult meg hatékony határvédelem, így a menekültek és migránsok kontrollálatlanul, tömegesen indulhattak el a Földközi-tengeren keresztül Európa felé.[38]
2015-ben 154 ezer menekült választotta a Földközi-tengeri útvonalat, ami 400%-os növekedést jelent a 2014-es évhez képest. Az említett útvonalon a szubszaharai régióból érkezett menekültek közül a legnagyobb arányt az Eritreából érkezők jelentették: míg 2012-ben még csupán 1889-en, 2013-ban már 10 398-an érkeztek a kelet-afrikai országból, amely szám 2014-ben 33 559-re emelkedett, a tavalyi évben pedig már 39 ezren érkeztek.[39]
Mindmáig az egyik legfontosabb „pull faktor”, hogy az Európai Unió a szíriaiak mellett az eritreai menekülteket részesíti a legnagyobb arányban nemzetközi védelemben, vagyis szinte mindenki megkapja a menekült státuszt, akiről bebizonyosodik, hogy Eritreából menekült el.[40] Ahogy az a szíriaiak nagyarányú védelembe vételéhez kapcsolódóan is megfigyelhető volt, számos szubszaharai menekült (különösen az Etiópiából érkezők) eritreainak adják ki magukat, annak reményében, hogy így könnyebben jutnak menekült státuszhoz.[41]
2015-ben az eritreai menekültek legnépszerűbb célországai Európán belül Svájc (7475), Németország (5500) és Svédország (4645) voltak. Az említett államokon kívül Európában az Egyesült Királyságban él még számottevő eritreai közösség, amely ugyancsak számottevő vonzó tényezőként nevesíthető.[42]
Következtetés
A fentiekben ismertetett taszító tényezők („push-faktorok”) tehát külön-külön és együttesen is közvetlenül hozzájárulnak ahhoz, hogy Eritreából hónapról hónapra egyre többen menekülnek el. Amennyiben a helyi vezetés ezt a folyamatot meg akarja állítani, akkor – a látott nemzetközi szervezeti és egyéb megfigyelői tapasztalatokat is figyelembe véve – a következő ajánlásokat kellene mérlegelnie:
- A kötelező nemzeti szolgálat időtartamának lerövidítése, és a fiatalok integrációja a gazdaság különböző szektoraiba, hogy hasznos munkával járulhassanak hozzá az ország GDP növekedéséhez;
- Véget vetni a parancsnokok és különböző katonai- illetve civil vezetők korrupciójának és önkényeskedésének;
- Lehetővé tenni egy civil társadalom létrejöttét: az 1997-re elkészült alkotmány életbe léptetése, többpártrendszer bevezetése és a szabad választások megtartása;
- Alapvető emberi jogok tiszteletben tartása, ahol etnikai és vallási hovatartozásukra való tekintet nélkül minden állampolgárt azonos jogok illetnek és kötelezettségek terhelnek;
- A szomszédsági és regionális politika újragondolása: elzárkózás, izolacionizmus helyett a konszenzus keresése annak érdekében, hogy beálljon egy normális, minden fél számára haszonnal járó politikai és gazdasági kapcsolat; ez különösen igaz Etiópiára, aki az egyik legfőbb kereskedelmi partnere volt Eritreának a háború előtt.
A migrációt vonzó tényezők hátterében a „gyenge” Európa-képen és az ehhez társuló magas elismerési arányokon túl – mint láthattuk – a környező afrikai és közel-keleti országok által kínált, erősen korlátozott lehetőségek is szerepet játszottak. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a probléma fenntartható megoldását nem az európai kontinensen kell keresni. Ahhoz, hogy elejét lehessen venni egy ilyen menekültáradatnak, mindenekelőtt helyi szinten kell megoldásokat találni és alternatívákat kínálni. Elsősorban befektetésekkel, kölcsönökkel és egyéb pénzügyi eszközökkel kellene támogatni az eritreai kormányt, hogy képes legyen megteremteni azt a gazdasági és politikai környezetet, ahonnan a lakosok nem akarnak elmenekülni.[43] Ehhez természetesen mindkét fél akarata szükséges. Ezzel egyidejűleg létfontosságú, hogy Líbiában is fenntartható államszerkezet jöjjön létre és – ennek folyományaként – ismét egy szigorúan ellenőrzött határvédelmi rendszer álljon fel. Európának ehhez minden segítséget meg kell adnia.
[1] Isaias Regime and Lampedusa: A Week Late, A Weak Explanation, Awate News, October 10, 2013, http://awate.com/isaias-regime-and-lampedusa-a-week-late-a-weak-explanation/
[2] Press Statement by the Government of Eritrea, Eritrea-Ministry of Information, az eritreai Információs Minisztérium honlapja, 9 October, 2013, http://www.shabait.com/news/local-news/14893-press-statement-by-the-government-of-eritrea
[3] Kagan, Michael. 2009. ‘Refugee Credibility Assessment and the „Religious imposter” Problem: A Case Study of Eritrean Pentecostal Claims in Egypt’. Cairo: Center for Migration and Refugee Studies, CRMS Working Paper No. 9. pp. 1197. PDF: https://wp0.its.vanderbilt.edu/wp-content/uploads/sites/78/kagan-pdf.pdf
[4] Jopson, Barney. ‘Inside the Insular and Secretive Eritrea’. Financial Times, 19 September. 2009.http://www.ft.com/cms/s/0/8a70d442-a324-11de-ba74-00144feabdc0.html
[5] Country Information and Guidance, Eritrea: Religious groups, UK Home Office, 20 OCtober 2014, https://www.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachment_data/file/365456/CIG_-_Eritrea_-_Religious_Groups_v1_0.pdf; Country Profile – Eritrea, In: Library of Congress – Federal Research Division, http://www.muslimpopulation.com/africa/Eritrea/Eritrea_Country%20profile_Library%20of%20congress.pdf
[6] Eritrea: The Siege State, In: Africa Report N°163 – 21 September 2010, International Crisis Group, pp. 3, http://www.crisisgroup.org/~/media/Files/africa/horn-of-africa/ethiopia-eritrea/163%20Eritrea%20The%20Siege%20State.pdf
[7] Tricia Redeker Hepner: Religion, Repression, and Human Rights in Eritrea and the Diaspora, In: Journal Of Religion In Africa 44 (2014) 151-188. pp. 161. (EBSCO)
[8] Nicole Hirt: The Eritrean Diaspora And Its Impact On Regime Stability: Responses To Un Sanctions, In: African Affairs, 2014, 114/454, 115–135, pp. 118. (EBSCO)
[9] Gaim Kibreab: The Open-Ended Eritrean National Service: The Driver of Forced Migration, In: Paper for the European Asylum Support Office Practical Cooperation Meeting on Eritrea 15-16 October 2014 Valleta, Malta, https://www.ecoi.net/file_upload/90_1416473628_gaim-kibreab-the-open-ended-eritrean-national-service-the-driver-of-forced-migration.pdf
[10] Case Study Eritrea: Widespread conscription of children goes unchecked, In: Louder than words – An agenda for action to end state use of child soldiers, Child Soldiers International, 2012, pp. 41. Letöltés helye: http://child-soldiers.org/global_report_reader.php?id=562
[11] Louder than words: pp. 42.
[12] Service for Life – State Repression and Indefinite Conscription in Eritrea, Human Rights Watch, April 16, 2009, https://www.hrw.org/report/2009/04/16/service-life/state-repression-and-indefinite-conscription-eritrea
[13] Eritrea: Ending the Exodus? International Crisis Group, Africa Briefing N°100, 8 August 2014, pp. 6. PDF: http://www.crisisgroup.org/~/media/files/africa/horn-of-africa/ethiopia-eritrea/b100-eritrea-ending-the-exodus.pdf
[14] ICG (2014) pp. 6.
[15] Goitom Gebreluel: Out of Eritrea – The Real Story About One of Europe’s Largest Group of Asylum Seekers, October 26 2015. Foreign Affairs, https://www.foreignaffairs.com/articles/eritrea/2015-10-26/out-eritrea
[16] Goitom Gebreluel:ugyanott
[17] Countries in the world by population (2016), Worldometers, http://www.worldometers.info/world-population/population-by-country/
[18] World Bank, ‘Eritrea: Options and strategies for growth’ (World Bank Report) 1994. http://www-wds.worldbank.org/external/default/WDSContentServer/WDSP/IB/1994/11/10/000009265_3961006054521/Rendered/PDF/multi0page.pdf
[19] Gaim Kibreab: The Eritrean diaspora, the war of independence, post-conflict (re)-construction and democratisation’, In: Ulf Johansson Dahre (ed.), The role of diasporas in peace, democracy and development in the Horn of Africa (Research Report in Social Anthropology 1, Lund University, 2007), pp. 103–104; http://www.sirclund.se/conference%20report%202006.pdf
[20] Nicole Hirt (2014): pp. 120.
[21] Nicole Hirt (2014): pp. 117.
[22] Amanda Poole: Ransoms, Remittances, and Refugees:The Gatekeeper State in Eritrea, In: Africa Today 60(2), pp. 66-82, pp. 76. (EBSCO)
[23] 10 Most Censored Countries, CPJ, 2015, https://www.cpj.org/2015/04/10-most-censored-countries.php
[24] Human Rights Watch Service For Life – State Repression and Indefinite Conscription in Eritrea, April, 16, 2009, https://www.hrw.org/report/2009/04/16/service-life/state-repression-and-indefinite-conscription-eritrea
[25] I.m.
[26] Tricia Redeker Hepner: Religion, Repression, and Human Rights in Eritrea and the Diaspora, In: Journal Of Religion In Africa 44 (2014) 151-188. pp. 153. (EBSCO)
[27] Tricia Redeker: pp 161.
[28] Amnesty International, Eritrea: Religious Persecution, December 2005, pp. 9.
[29] United States Commission on International Religious Freedom, 2016 Annual Report, pp. 40. PDF: http://www.uscirf.gov/sites/default/files/USCIRF%202016%20Annual%20Report.pdf
[30] USCIRF, pp. 41.
[31] Eritrean Orthodox Christian patriarch dies: government, DailyMail, 22. 12. 2015. http://www.dailymail.co.uk/wires/afp/article-3370299/Eritrean-Orthodox-Christian-patriarch-dies-government.html
[32] Günter Schröder: Migratory and Refugee Movements in and from the Horn of Africa, November, 2015, pp. 2, http://library.fes.de/pdf-files/iez/12081.pdf
[33] Mogos O Brhane: Understanding why Eritreans go to Europe, In: Forced Migration Review, January 2016, pp 34. http://www.fmreview.org/sites/fmr/files/FMRdownloads/en/destination-europe.pdf
[34] Mogos O Brhane: ugyanott.
[35] Galia Sabar, Elizabeth Tsurkov: Israel’s Policies toward Asylum-Seekers: 2002-2014, Istitutio Affari Internazionali (IAI), 20 May 2015, 12. oldal
[36] Elizabeth Tzurkov, “Cancer in Our Body”. On Racial Incitement, Discrimination and Hate Crimes against African Asylum-Seekers in Israel, January-June 2012, Tel Aviv, Hotline for Refugees and Migrants, July 2012, http://hotline.org.il/wp-content/uploads/IncitementReport_English.pdf
[37] Max Blumenthal and David Sheen videó összeállítása az Izraelben lévő afrikai bevándorló-ellenességről. https://www.youtube.com/watch?v=dPxv4Aff3IA
[38] Christopher S. Chivvis, Jeffrey Martini: Libya After Qaddafi Lessons and Implications for the Future, RAND, 2014, http://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/research_reports/RR500/RR577/RAND_RR577.pdf
[39] „Human Trafcking and Smuggling on the Horn of Africa-Central Mediterranean Route”, Sahan Foundation and IGAD Security Sector Program (ISSP), 2016 February, pp. 11. http://igad.int/attachments/1284_ISSP%20Sahan%20HST%20Report%20%2018ii2016%20FINAL%20FINAL.pdf
[40] Vö: Laurence Peter: Migrant crisis: Who does the EU send back?, BBC, 9 September 2015, http://www.bbc.com/news/world-europe-34190359 , Továbbá: Zachary Laub: Authoritarianism in Eritrea and the Migrant Crisis, Council On Foreign Relations, November 11, 2015, http://www.cfr.org/eritrea/authoritarianism-eritrea-migrant-crisis/p37239
[41] „Human Trafcking and Smuggling on the Horn of Africa-Central Mediterranean Route” pp. 12.
[42] Zachary Laub: uo.
[43] Mindezt annak elfogadásával, hogy egy állam politikai berendezkedésének és szélsőséges ideológiáinak, mint számos üldöztetés mögött meghúzódó elsődleges okoknak a megváltoztatására az esetek többségében természetesen csak korlátozott lehetőség kínálkozik.
Kép forrása: BBC
