A nők a muszlim társadalomban
Abdessamad Belhaj és Speidl Bianka helyzetértékelése
Nyugat-Európa nagyvárosainak muszlim bevándorlók által lakott negyedeiben az arra járó idegen felfigyelhet a kávéházakra, ahol csupán férfiak ülnek. A női betérőt szúrós tekintetek figyelmeztetik, hogy nem szívesen látott vendég ott. Ha ennek ellenére helyet foglal, egy alkalmazott hamarosan másik kávézót ajánl figyelmébe, vagy egyszerűen csak elfelejti kiszolgálni. A muszlim külvárosok utcáin nőket csak elvétve lehet látni és soha sem egyedül. A köztér a férfiaké. A férfi kísérő nélküli nem muszlim nők számára veszélyesek e negyedek: a szóbeli agresszión túl zaklatás és bántalmazás áldozataivá válhatnak.
Franciaországban a júliusi hőség idején egy muszlim férfi megkéselt egy nőt, aki három gyermekével sétált, csupán azért mert szerinte nem viselt megfelelő öltözetet. Az elmúlt napokban hasonló eset történt Törökországban is. 2016 szeptember 10-én Ali Khamenei, az iráni síiták első számú vallási szaktekintélye fatwát adott ki, amelyben megtiltotta az iráni nők számára a biciklizést. Indoklásában kifejtette, hogy erre azért van szükség, mert a bicikliző nő felhívja magára a férfiak figyelmét, ezért rombolja a közerkölcsöt és biciklizés veszélyes, mert baleset esetén megsérülhet a szűzhártya. Közismert, hogy Szaúd-Arábiában a nők nem vezethetnek autót, Kairó utcáin az elmúlt hetekben az egyik legnagyobb vallási ünnep alkalmával több száz nőt zaklattak. Zaklatás, korlátozás, alávetettség – a muszlim nők életének kényszerű tartozékai az iszlám világban és az európai muszlim közösségekben egyaránt.
A lányok kisgyermek koruktól megtanulják, hogy az iszlám előírásainak megfelelően kell öltözködniük. Ez jelenthet kendőt és karjukat-lábukat elfedő ruházatot, nyáron is ballonkabát szerű felsőruha viselését, amelyek összességét hidzsábnak nevezik, valamint az arcot is eltakaró niqkábot, amelynek afganisztáni változata burka néven ismert. Vannak vidékek, ahol a nőknek otthon is állandóan viselniük kell ezt az öltözéket, csak mosakodáshoz és alváshoz vethetik le. Egyes országokban, például Iránban, Afganisztánban és Szaúd-Arábiában erkölcsrendőrség felügyeli, hogy betartják–e a saría előírásait, különös figyelmet szentelve a házasság előtti kapcsolatoknak. Az erkölcsi rend eme őrei követhetik, megállíthatják és letartóztathatják a párokat, ha nem tudják igazolni, hogy házasok. A leleplezés után szigorú büntetés vár a lányokra: a kapcsolatot meg kell szakítaniuk, nem járhatnak el otthonról és az első kérőnek igent kell mondaniuk.
A korlátozások a mozgás szabadságától is megfosztják a nőket. Csak néhány, a család által jóváhagyott helyet látogathatnak – például boltokat, bevásárlóközpontokat, iskolákat és korházakat-, s ha valaki ezektől eltér az rögtön szóbeszédre ad okot, amely súlyosan érintheti jó hírét. Az otthonon kívül tartózkodás ideje szintén korlátozott. Napközben, férfi rokonaik távollétében csak akkor hagyhatják el a házat, ha az feltétlenül szükséges. Csupán a délutáni órákban mehetnek el hosszabb időre, de este hat óra után egyedül csak rendkívüli esetben maradhatnak ki. Az iszlám előírásai szerint az utazó nőt valamelyik férfi rokonának kell kísérnie, aki lehet az apja, a fivére vagy akár a fiú gyermeke. A hétköznapokban elvárt, hogy a férjével mutatkozzon vagy legalábbis egy idősebb nő társaságában. Rövidebb időtartamra ugyan kimozdulhat egyedül, ám ez saját biztonsága érdekében inkább elkerülendő.
E könyörtelen paternalista rendszer a nők munkavállalását is ellehetetleníti. Az International Labour Organisation 2016-os adatai szerint a közel-keleti arab országokban a nők 36,7 százaléka dolgozik, Észak-Afrikában 18,8 százalékuk, míg a szub-szaharai országokban 56 százalék ez az arány. Az észak-afrikai és a közel-keleti arab országok tehát még fekete Afrika legszegényebb területeinél is rosszabb képet mutatnak. A férfiaknak való kiszolgáltatottság generációkon átívelő és napjainkra is jellemző folyamat. Egy másik módja a nők kizsákmányolásának a fekete afrikai és ázsiai országokból származó háztartási alkalmazottak helyzete, akiket gyakorlatilag rabszolgaként kezelnek, elsősorban az öböl-országokban. A szegénysorból származó nők prostitúcióra kényszerítése is általános, láthatjuk ezt a szír menekültek esetében, akiknél nem ritkaság, hogy más jövedelemforrás hiányában lánygyermekük áruba bocsátásából tartják fenn népes családjukat. Malajzia a világ lánykereskedelmének a legnagyobb forrás országa, a marokkói Rabatban pedig körülbelül nyolcezer prostituált dolgozik, akik közül sokan lettek gyermekkorukban bántalmazás áldozatai vagy a családjuk anyagi helyzete miatt kényszerítették őket erre. Az előre meghatározott időtartamra szóló házassági szerződés elsősorban Iránban bevett gyakorlata szintén kiszolgáltatottá teszi a nőket.
A társadalmi követelmények szerint a nőknek meg kell őrizni szüzességüket a házasságkötésig, amelyre rendszerint 20-ik évük betöltése előtt sor kerül. Ha azonban valamely oknál fogva ez csak a 30-as éveikben történik meg, a szüzesség megtartása akkor is kötelező, hiszen ez a család jó hírének és vallásos buzgóságának garanciája. Ez a korlátozás arra kényszeríti a nőket, hogy kiskapukat keressenek a nemi élet olyan formáit választva, amelynek következtében nem sérül a szüzességük, hazudjanak vagy házasságuk előtt helyreállító műtétet végeztessenek. Az ilyen típusú orvosi beavatkozások hatalmas jövedelemforrást jelentenek az orvosoknak.
Ha egy nőt megerőszakolnak a bűntény semmissé tehető, amennyiben az elkövető feleségül veszi az áldozatot. Számos arab ország jogrendje a közelmúltig két lehetőséget kínált az erőszaktevő számára: bebörtönzést vagy az áldozattal kötött házasságot. Jordániában napjainkban is érvényben van ez a szabályozás, amely ugyan mentesíti a szégyentől a nő családját, de annak árán, hogy az áldozatot élethosszig tartó szenvedésre ítéli. Jóllehet, a legtöbb arab ország jogrendje ilyen esetekben már kiiktatta a házasság lehetőségét, a társadalmi nyomás hatására az áldozatok családjai nagy valószínűséggel továbbra is ezt a megoldást fogják választani annak érdekében, hogy a megalázó botrányt elkerüljék.
Az Európában élő konzervatív muszlimok számára az egyik legfontosabb vallásjogi szaktekintély a 14. századi Ibn Tajmijja. A későbbi szalafita irányzat fő ideológusaként számon tartott vallásjogász – akinek gondolatait az európai mecsetek imámjai előszeretettel idézik – meglehetősen radikális nézeteket vallott a nőkkel kapcsolatban. Amikor a feleség házastársi kötelezettségeivel kapcsolatban megkérdezték, így válaszolt: “A feleség nem mondhat ellent férjének és mindig rendelkezésére kell állnia. Ha ezt kitartóan visszautasítja, a férjnek jogában áll, hogy megverje – olyan módon, amivel nem okoz törést és nem hagy nyomokat a testén, megbüntetheti úgy, hogy megvonja tőle az ellátására szánt pénzt és időt sem szán rá.” A 14. században ez a mentalitás nem számított ritkaságnak, ám az Európában is jelentős közösséget alkotó szalafiták ma is mérvadónak tartják ezt a vélekedést. Ibn Tajmijja egyik elkötelezett és tekintélyes követője az egyiptomi szalafita hitszónok Abu Ishaq al-Huwayni nemrégiben így nyilatkozott: „Néhány ütközet a hitetlenek ellen Egyiptom minden problémáját megoldaná, az egyiptomiak pedig sok pénzzel és sok nővel térhetnének haza.”
De mit is mond az iszlám a női méltóságról? Az iszlám etika szerint a nő méltósága szerénységében és engedelmességében rejlik. Csöndesen, visszafogottan kell viselkednie, ugyanakkor kerülnie kell a kedves beszédet, lágy hangot a férfiakkal, testét el kell takarnia. Tekintetét és bájait meg kell őriznie a kijelölt férfi számára. A házasságkötésig feltétlen engedelmességgel tartozik szüleinek utána pedig férjének. Amennyiben ennek nem tesz eleget, az említett büntetések várhatnak rá, vagy akár válás is, amihez elegendő a férj szóbeli szándéknyilvánítása. A férfi saját elhatározásából három másik nőt is feleségül vehet, akikkel mindenen osztoznia kell. A további hátrányos megkülönböztetésekhez tartozik, hogy az apa halála esetén a lányok fele annyit örökölnek, mint a fiúgyermekek, válás esetén a szoptatási időszak végeztével az apa joga a gyermekek nevelése, láthatás pedig rendszerint kizárt.
Egy másik kényes kérdés a pedofília, ami komoly probléma és elterjedt jelenség az iszlám világban. Az iszlám jog ugyan megtiltja – első sorban a kisfiúk vonatkozásában – ám a kiskapu itt is nyitva áll. Ha van házassági szerződés a gyermekre vonatkozóan – és ezt az apa már a kilenc évesnél fiatalabb lánygyermek esetében is megkötheti -, akkor a szexuális közeledés engedélyezett a felnőtt férfi részéről. A nemi érést megelőzően a behatolás tiltott, ám a pubertás elérése után a lány férjhez adható, s vannak közösségek ahol ezt megelőzően is. Egyes társadalmakban, ahol az urbanizáció nem jellemző életforma, mint például Jemenben, Szomáliában vagy Afganisztánban, az elhált házasság 12-15 éves kor között már elfogadott. A városiasodott közösségekben általában 16 év a törvény által meghatározott korhatár, de kivételes esetekben 15 éves korban is érvényesíthető. Öt muszlim ország szerepel a gyermekházasságokban élen járó államok listáján: Banglades, Nigéria, Pakisztán, Indonézia, Niger. Jemenben a nők felét 18 éves koruk előtt férjhez adják, de a nyolc éves korban kötött házasságokra is számos példa van, amint arról az elhálást követő halálesetek kapcsán időnként a média is beszámolt. Az Európában élő muszlimok között nem jellemző a gyermekházasság, bár a legutóbbi menekülthullámmal érkezett gyermekek között a német szervek forrási szerint több ezerre tehető az ilyen esetek száma.
Becsület gyilkosságokról szintén hallhatunk, még az európai muszlim közösségekben is. Ha egy fiatal muszlim nő a családja jóváhagyása nélkül szabad akaratából létesít kapcsolatot egy férfival, saját családja végezhet vele. Évente több, mint ötezer nő esik becsületgyilkosság áldozatául muszlim országokban, de van rájuk példa az európai muszlim közösségekben is. Előfordulhat, hogy csupán beszélgetni látják valakivel vagy alaptalan pletyka alapján ítélik halálra. Jordániában a becsületgyilkosság áldozatává vált nők 80 százalékáról bebizonyosodott, hogy az ellenük felhozott vád alaptalan volt.
A nők helyzetében átmeneti változást csupán az 1950-es és 1970-as évek közötti időszak jelentett. A függetlenség kivívása után a gyarmatosítók helyét az őshonos városi elit vette át, akik a nyugati típusú modernizációban és a szekularizált életmód propagálásában látták a jövő biztosítékát. Azonban az 1967-es háború katonai veresége, a fejlesztési politikák kudarca az iszlám fundamentalizmus térhódításához vezetett. Ez az ideológia a sikertelenséget az iszlám értékeinek mellőzésével magyarázta. Így hát a liberalizmus kapui hamarosan bezárultak és a modernizálás lendületét felváltotta a szégyen és a bűntudat. A muszlim társadalmakra jellemző módon e fordulat elsődleges áldozatai a nők lettek. Az elszegényedő tömegek a városokba kezdtek áramlani, magukkal hozva az elmaradott, tradicionális vallásosságot. Az 1970-es évektől újra teret hódító hidzsáb az elmaradott vidéki vallásosság győzelmét hozta a városi, modernizálódó iszlám fölött.
Azok, akik utazásaik során meglátogattak muszlim országokat vagy vannak muszlim ismerőseik ellenérvként hivatkozhatnak arra, hogy ismernek kendő nélkül járó önálló és felvilágosultan gondolkodó muszlim nőket. Erre természetesen vannak példák és bizonyos társadalmi csoportok kifejezetten nyitottak és liberálisak. Elsősorban a közép- és felső középosztálybeli jól képzett, magas iskolázottságú férfiak családjaiban – a köznéptől meglehetős elszigeteltségben – a nők viszonylagos szabadságot élvező életet élhetnek, nem utolsó sorban azért, mert társadalmi presztízsük fontos alkotóeleme lányaik iskoláztatása. Vannak olyanok is, akik elég bátrak ahhoz, hogy tudatosan szakítsanak családjukkal, a társadalmi nyomás és előítéletek ellenére jeles, szabad gondolkodó értelmiségiekké válnak. Itt meg kell említenünk a jordániai Toujan al-Faisalt, a bangladesi Taslima Nasrint az iráni Shirin Ebadit vagy a marokkói Fatima Mernissit. Az ilyen kivételek száma azonban egyre csökken. A pluralizmus ugyan jelen van, de az iszlamizáció egyértelműen teret hódít a liberalizálódással szemben. Ez a tendencia csak az elszigetelődés és a menekülés lehetőségét hagyja meg a nők számára mind a muszlim társadalmakban, mind pedig az európai muszlim közösségekben.
A dekadens Nyugat csábításaival szemben az iszlám etika, mint védelmező jelenik meg a mérsékelt és a konzervatív diskurzusokban egyaránt. A női test eltakarását pedig e védelem eszközének tartják. Az iszlamizáció az 1980-as években érte el az Európában élő muszlim nőket. Ők általában az 1960-as, 1970-es években érkezett bevándorlók második generációját alkották. Az első generációs bevándorlók körében a vidékről származó nők viseltek kendőt, de ők a társadalom számára jobbára láthatatlanok maradtak, nem jártak iskolába, nem vállaltak munkát. A második generáció az 1980-as évek második felében érte el a pubertás kort. Franciaországban a kendőt viselő iskolás lányokkal kapcsolatos vita 1989-ben robbant ki. A Közel-Keleten és Észak-Afrikában végbemenő iszlamizáció nyugtalansággal töltötte el az európai társadalmakat, amelyek arra számítottak, hogy a szabadság és az iskolázottság nyomán a muszlim közösségek emancipálni fogják a nőket. Ez a várva várt fordulat azonban elmaradt. A kendő nem csak egyre népszerűbb lett – a Nyugaton élő nők körülbelül fele viseli – hanem a szabadságjogok érvényesítésének szimbólumává és mércéjévé vált. Ezt úgy fogalmazták meg, hogy európai állampolgárként joguk van a kendő viseléséhez. A teljes testet eltakaró felső ruházat, amilyent korábban Szaúd-Arábiában, Iránban, Afganisztánban és Pakisztánban viseltek az 1990-es években érte el az európai nagyvárosokat.
A hidzsáb mindenek előtt határt képez a muszlim nő és a társadalom között. Viselőjük azt követeli, hogy a fedetlenül járó, azaz nyugati stílusban öltözködő nőkhöz hasonlóan neki is joga legyen a közösségi térben megjelenni. E magatartásban rejlő ellentmondás nyilvánvaló: a kendőt viselő nő elutasítja azt a társadalmat, amiben él, ugyanakkor követeli, hogy annak egyenrangú tagja legyen. Másrészt a testet eltakaró ruházat a végletekig egyszerűsíti a nő komplex identitását, aki ezáltal csupán egy szabálykövető, tárgyiasult vallási jelképpé válik. A társadalom elutasítása és a női szubjektum elrejtése az úgynevezett muszlim identitás maszkja mögé általános jelenségnek számít. Ennek segítségével elmenekülhetnek a modern lét komplexitása elől egy egyszerűsített narratíva szerint magyarázva a világot és önmagukat, a valósággal való szembenézés helyett. Ezt a paradoxont egy muszlim fiatal egy burkinivel kapcsolatos vitában így fogalmazta meg: „Hogyan élhet valaki nyugodt lelkiismerettel egy nem muszlim ország által biztosított szociális segélyből, amelynek átutalása az iszlám törvényével ellentétes elv alapján működő bankokon keresztül történik, miközben eltakarja testét, hogy aztán ezért kigúnyolják?!”
Azonban éppen ez a kettőség az, amely az iszlám erkölcsi gazdaságát megerősíti. Az iszlám előírásai szerinti ruházat viselése ugyanis erkölcsi tőke, amelynek segítségével a közösség elhatárolódik, viselője pedig e közösség elismert tagjává válik, miközben a közösség gyarapodását a hitetlen, megvetendő nyugati gazdasági rendszerből való részesedés garantálja. A rendszer az egyenlőtlenség fenntartásán alapul, amelyben a hierarchia csúcsán a muszlim férfi áll, akit a muszlim nő követ, a nem muszlimok pedig a ranglétra legalján foglalnak helyet. A nem muszlim nő erkölcstelen, prostituáltként való megbélyegzése által a muszlim nő megszabadul riválisától és megőrzi morális felsőbbrendűségi tudatát. Ez nem más, mint visszatérés az iszlám kezdeteihez, amikor a kendőt azért kezdték el viselni, hogy a hívők megkülönböztessék magukat a hitetlenektől. A hódítások nyomán a szabad muszlim nők viseltek testüket elfedő ruházatot, ami megkülönböztette őket a nem arab, nem muszlim rabszolgáktól. Ennek értelmében a burkini nem a muszlim nőket stigmatizálja, hanem a nem muszlim nőket. Az iszlám szexuális etika ambivalenciája tehát abban áll, hogy a nő – a ruházat által – elfogadja nőiességétől való megfosztását, azért hogy bizonyítsa morális felsőbbrendűségét, s mindeközben megjelenhet a köztereken és élvezheti a fürdőzést. Ennek a gondolkodásmódnak a másik következménye a fedetlenül járó nők túl-szexualizálása, akiket meztelennek és olcsón megkaphatónak állítanak be. A fiatal muszlim férfi pedig miközben a burkinis nőt tiszteli, a bikinis nő iránt vágyakozik.
Ezek után feltehetjük a kérdést, veszélyesek-e Európára az elfátyolozott muszlim nők? A kendő viselése a harc része, ezért nevezi az iszlámista diskurzus „a hidzsáb csatájának”. A hidzsáb az a front, ahol az iszlám és a Nyugat összecsap. A muszlim társadalmakban ezt a csatát megnyerték az iszlámisták. A kendő viselésének következményei vannak, amely a nők mindennapi életét a legapróbb részletekig befolyásolják, nem csak a magánszférában, hanem a foglalkozás megválasztásában és az az általános viselkedési szabályok terén is. A hidzsáb a nyugati társadalmak és normák elutasításának a jele, csakúgy, mint a patriarchális társadalom érvényességének, a nemek közötti egyenlőség és a szekularizmus tagadásának, a bűntudatra alapozó iszlám etika iránti elkötelezettségnek, valamint a vidéki szokásjog győzelmének a városi modernizáció felett. Igazolja a bezárkózást és elkülönülést, ami a gettósodás elvi alapja. Egy friss francia közvélemény kutatás szerint a Franciaországban született muszlim férfiak 60%-a szerint a nőknek viselniük kell a kendőt. Napjainkban a hidzsábot viselő nők az Európa ellen irányuló iszlamizáció áldozatai, jelképei és fegyverei is egyben. Az iszlámisták szerint minden nő, aki a köztéren hidzsábban jelenik meg, megnyer egy csatát a Nyugat ellen folytatott harcban, hiszen bizonyítja, az iszlám képes uralni és megváltoztatni az európai társadalmakat.
