A török migrációs politika az oszmán hagyományok tükrében
Kövecsi-Oláh Péter elemzése
Törökország ma több mint 3,5 millió embernek ad menedéket. Történelme során a kis-ázsiai állam nem először néz szembe jelentős menekülthullámmal. A korábbiaktól eltérően azonban 2011 után olyanok érkeztek tömegesen az országba, akik nem beszélnek törökül, és a török állammal sem volt korábban kapcsolatuk. A hivatalos politika ezzel együtt is a helyi kultúra befogadó, a szíriaiakban testvért látó felfogását hangsúlyozza, és az esetleges feszültségek csökkentésén dolgozik. Ez az igyekezet azonban nem emberjogi alapokon áll, hanem sokkal inkább a nagyvonalúságra és birodalmi érzületre épít. Míg a múltban – különösen 1923 után – az ország homogenitásának megteremtése állt a be- és letelepítési akciók mögött, addig a jelenleg nem erről van szó. A szíriai válság kirobbanása után Ankarának – aki maga is a déli szomszédságában történő események alakítója – azért hirdette meg a „nyitott kapuk” politikáját, hogy megfeleljen az európai elvárásoknak és megőrizze saját, korábban felépített imidzsét. 2013-ban elindult a menekültek jogi helyzetének rendezése, valamint a szíriai és az iraki határszakasz hatékonyabb védelmének kiépítése.
Történelmi áttekintés
Történelme során az oszmán állam és az 1923-ban létrejött modern Török Köztársaság már több ízben szembesült a világban jelenleg zajló migrációs válsághoz hasonló problémákkal. A 13. században Anatóliába érkező oszmánok sok szempontból – kulturális, gazdasági értelemben – békében éltek a bizánci fennhatóság alatt lévő görög lakossággal.[1] Isztambul (Konstantinápoly) 1453-as elfoglalása azonban jelezte: az erős török öntudattal[2] rendelkező dinasztia révén új világbirodalom születik. II. Hódító (Fatih) Mehmet nemcsak az oszmánok padisahja címet viselte, hanem felvette a bizánci kultúrából jól ismert baszileusz tisztséget is, ezzel is demonstrálva a Bizánc és az Oszmán Birodalom közötti folytonosságot.
Az oszmánok, sok más török eredetű dinasztiával ellentétben, éppen azért lehettek sikeresek, mert képesek voltak tanulni a letelepedett őslakosoktól. Gyakoriak voltak a vegyes házasságok és a nomád török törzsek idővel beolvasztották a bizánci birodalom keleti területeit, vagyis a mai Kelet-Anatólia vidékeinek egy részét. A nomád szokásoknak megfelelően azonban a hódításokat letelepedés követte, idővel pedig az anatóliai törökség szépen lassan kezdett kirajzani, elsősorban a Balkán irányában.
A birodalom kiszorulásával az európai, krími és kaukázusi területekről ez a folyamat megfordult. Az 1492-es reconquistát nem számolva (amikor nagyjából 200 000 spanyolországi zsidó lelt új hazára az oszmán birodalomban), a mai Törökország határain belülre először a kücsük-kajnardzsi béke (1774) után érkeztek nagy számban menekültek. A Krím-félsziget és így a Giráj kánság fővárosának számító Bahcsiszeráj 1783-as elfoglalása után több ezer krími tatár menekült el szülőföldjéről, és telepedett le Anatólia-szerte. A 19. század elejéig tartó menekülthullámban nagyjából félmillióan érkeztek Krímből és Dél-Kelet-Európából az oszmán fennhatóság alá. A magyar és a lengyel történelemből jól ismert 1848-as események hatására kisszámú, ám hatását tekintve jelentős[3] csoport telepedett le török földön.
Érdemes azt is megjegyezni, hogy – bár nem önálló állami szerv kezdeményezte – egy 1856-os szultáni fermán már kimondottan a krími háború menekültjeivel foglalkozott. A rendelet – többek között – előírta az érkezők letelepítési helyét, a befogadott emberek 10 évre szóló adómentességét, valamint 2,5 éves felmentésüket a katonai szolgálat alól.
Az országba érkezők ügyeivel hivatalosan sokáig semmilyen szerv nem foglalkozott. Ez a helyzet a krími háború okozta népességmozgással és a Kaukázusból érkező mintegy 600 ezres tömeg beáramlásával megváltozott. Az utóbbi csoportot a Sámil sejk által vezetett, 1859-ben levert felkelés[4] menekültjei (kumükök, cserkeszek, csecsenek, stb.) alkották, akik II. Sándor megtorlása elől menekültek oszmán földre.
Akkor, vagyis 1860-ban jött létre a Menekültek Bizottsága (Muhadzsirin Komiszjonu), melynek a segélyek rászorulók közötti el- és szétosztása a különböző hivatalos iratok kiállítása és a letelepedési folyamat irányítása volt a feladata.
A következő bevándorlási hullámot az 1877-es orosz-török háború indította el. Akkor elsősorban a bolgár, majd szerb nemzetállami törekvések kárvallottjai (török földbirtokosok, muszlim lakosság) indultak útnak eredeti lakóhelyükről. A folyamatos háborúk és a helyi összecsapások eredményeként 1877 és 1903 között mintegy 1,3 millióan telepedtek le a padisah – egyébként csökkenő területű – birodalmában. Ezek az emberek többnyire a ruméliai területeken (Edirnében, Szalonikiben), valamint Isztambulban és Burszában telepedtek le nagyobb számban.
Összességében elmondható, hogy az 1783 és 1913 közötti időszakban főleg politikai, vallási és gazdasági okokból menekültek emberek a birodalom belső területei felé, s számuk hozzávetőleges 5 millióra tehető.[5]
Az első világháborút lezáró (sévres-i) béke és a fegyverletétel után kibontakozó török függetlenségi háború (1919-1923) elsősorban görög-török, illetve ortodox-muszlim viszonylatban generált népességmozgásokat. A török-görög lakosságcsere-egyezmény (mübadele) eredményeként Izmir és az égei-tengeri partvidék jelentős görög ajkú lakosságának, valamint az etnikailag török, ám vallásában ortodox ún. karamanli közösségnek kellett elhagynia a szülőföldjét. Ugyanez vonatkozott a „görög földön élő, görög állampolgárságú muszlim” lakosokra. Ez a folyamat akkora terhet rótt a belügy- és egészségügyi minisztériumra, hogy 1923. október 23-án létrehozták a Lakosságcsere, Építésügyi és Telepítési Minisztérium (Mübadele, Imár ve Iszkán Vekáleti).
A 19. században időről időre felerősödő menekülthullámokat szemügyre véve elmondható, hogy az oszmán-török kormányzat számára nem volt idegen nagy tömegek mozgatása, letelepítése, kezelése és beillesztése a helyi társadalomba. Ez utóbbi folyamatot két körülmény könnyítette meg jelentős mértékben. Az egyik, hogy a menekültek többsége valamilyen formában kötődött az oszmán államhoz. A másik a vallás: a padisah által uralt, törökök lakta magterületeken – a Balkánon és Kis-Ázsiában – a népi hiedelemvilághoz közel álló szúfi dervisrendek (Dzselálledin Rúmi, Junusz Emre, Hadzsi Bajrami Veli, stb.) népszerűsége, valamint a szunnita iszlám hanafita jogértelmezése toleráns közeget teremtett. Az esetleges nyelvi különbségek ellenére tehát az érkezők és a helyiek között szoros kulturális kapcsolat állhatott fenn.
A népességmozgások és etnikai atrocitások hatására 1923-ra Törökországból egy vallásilag homogén ország született. Az országba érkező menekültek kezelésben azonban nem alakult ki általános gyakorlat vagy egységes politika. Az adott esetekben a beáramló tömegekkel foglalkozó szervezetek és intézmények kényszerhelyzetben voltak, előre elkészített cselekvési tervvel nem igazán rendelkeztek. A betelepülők viszont mégsem érkeztek – kulturálisan – légüres térbe: mivel döntő többségük muszlim volt, a millet-rendszerben el tudták foglalni a helyüket a muszlimok alkotta közösségben. Vagyis míg a lakóhelyükön és regionálisan kisebbségben éltek, az áttelepülés után maguk is a többségi társadalom részévé váltak. Sőt, bizonyos értelemben kaput jelentettek a világra, hiszen régi kapcsolatrendszerük fenntartásával, hely- és nyelvismeretükkel sokat tehettek a származási országuk és a Török Köztársaság kapcsolatainak alakításáért.
1923 és 1960 között Romániából 123 ezren érkeztek.[6] Ez a telepítési program egyébként – legalábbis a két világháború közötti magyar források szerint – a román hatóságokkal többnyire teljes egyetértésben zajlott.[7]
A második világháború után elsősorban a bulgáriai törökök helyzete vált kritikussá. A szovjet blokkhoz tartozó Bulgária területéről 1949-től nagy számban menekültek a téeszesítést elkerülni igyekvő törökök az anyaországba: egy év leforgása alatt csaknem 190 ezer bulgáriai török (és/vagy muszlim) kezdett új életet Törökországban. Ankara csaknem 30 millió török lírát költött a Marshall-segélyből az újonnan érkezők letelepítésére, utaztatására, ruházására, orvosi ellátására és élelmezésére.
A bulgáriaiak beáramlása később sem állt le: 1979-ig további 116 ezer menekült érkezett. Ez a szám a következő módon adódott össze. A koreai háborúban való török részvételre reagálva a bolgár hatóságok 1950-től mintegy 250 ezer törökül beszélő muszlim állampolgárt zsuppoltak át a határon. A török vezetést olyan váratlanul érte a lépés, hogy azonnal lezárták a határokat. Amikor a konfliktus véget ért (1953), sok család már nem tért vissza a kommunista országba, a bulgáriai törököknek pedig megtiltották a határon az átkelést.[8] A bolgár állam asszimilációs politikája (kötelező bolgár névhasználat, nyelvhasználat korlátozása) hatására az igazi menekülthullám azonban 1989-ben indult el: akkortól 1995-ig 300 ezer bolgár lépte át a bolgár-török határt Az állami vegzálást elutasító tömegek azonban – munkalehetőség és a letelepedés feltételeinek hiányában – egy idő után kezdtek visszaszállingózni a balkáni állam területére.
A korabeli legnagyobb balkáni állam sem maradt ki a délkeleti migrációs folyamatokból: csak Jugoszláviából 1947 és 1960 között mintegy 305 ezer ember települt át török földre. Az ő esetükben inkább anyaállami ösztönzésről beszélhetünk, vagyis a török állam egy 1934-es törvényen alapuló politikára támaszkodva igyekezett az ország lakosságát homogenizálni. A balkáni országokból 1923 és 1997 között Törökországba települt 1,6 millió ember mintegy ¾-e az állami telepítési politika keretében érkezett.[9]
Kisebb mértékben ugyan, de a kétpólusú világrend összeomlása után is több százezer ember kért hosszabb-rövidebb időre bebocsátást Törökországtól. Az Öbölháború (vagy a korábbi, 1980-as évek végi Halepcse térségét ért vegyi támadás[10]) elől menekülők közül Ankara mintegy félmillió iraki állampolgárt fogadott be, akiknek a többsége a háború után visszatért hazájába. Hasonló volt a helyzet azzal a mintegy 20 ezer bosnyákkal is, akik a délszláv háború elől menekültek hittestvéreikhez. Az Oroszországból 1992-1993 során elmenekült csaknem 150 ahiszka török[11] család viszont kivétel nélkül Törökországban maradt. Ők rövid időn belül állampolgárságot is kaptak.
A közelmúltban beállt jogi változások
A második világháború utáni menekültekre (mülteci) vonatkozó legfontosabb jogi aktus a genfi egyezmény 1951-es aláírása volt. E nemzetközi egyezményhez Törökország 1967-ben földrajzi korlátozásokkal ugyan, de csatlakozott (New York-i Jegyzőkönyvek). A korlátozás lényege abban rejlett, hogy Ankara csak az Európából érkezők esetében ismerte el a menekültstátuszt. Az Európán kívülről érkezőket nem tekintette menedékkérőnek (sığınmacı), de nem is küldhette vissza őket akaratuk ellenére a kibocsátó országba, ezért harmadik országba távozásukig a törökországi jogi helyzetük tisztázatlan, átmeneti jellegű maradt.[12] Ezeket az embereket a török jogszabályok a nemzetközi jogban értelmezhetetlen ‘vendég’ jelzővel illették. Ez a jogi helyzet kisebb – főleg egészségügyi ellátásuk és életkörülményeik javítását célzó – változtatások mellett, tulajdonképpen a 2013-ban hozott, 6458-as számú, a Külföldiekről és nemzetközi védelem alá esőkről szóló törvény (Yabancılar ve Uluslararası Koruma Kanunu) parlament általi elfogadásáig volt életben.
A török bevándorlás politika 1994-ben a biztonsági szempontokat az emberi jogoknál sokkal inkább előtérbe helyező álláspontra helyezkedett. Az 1994-es törvény szerint „amíg a kormány máshogy nem dönt, a globális menekültáradatra azelőtt kell reagálni, mielőtt a menekültek belépnének az országba.”[13] Ebből az álláspontból fakadóan a török fél sok esetben a határ közvetlen közelében, de annak másik oldalán létesítendő menekülttáborok felállítását támogatta. Ez a felfogás alapvetően napjainkig fennmaradt (pl. idlibi bevonulás, ld. lentebb).[14]
Egyes statisztikák[15] szerint 1996 és 2008 között összesen mintegy 800 000 illegális határátlépőt fogtak el török területeken, akiknek nagyjából a fele akart továbbutazni. Származási országot tekintve a legtöbb ember Irakból, Pakisztánból, Afganisztánból, Iránból és Bangladesből érkezett. Embercsempészetet kutató szakértők szerint azonban a valóságban a 800 ezernek a két- vagy háromszorosára tehető azok száma, akik illegálisan török földre léphettek. Mivel az embercsempészet kérdése az uniós csatlakozási tárgyalások során[16] is előjött, és mert a török döntéshozók destabilizációs tényezőt láttak a megnövekedett számú idegenben, 2002 augusztusában beillesztettek a büntető törvénykönyvbe egy emberkereskedést szigorító klauzulát. Ennek értelmében az emberkereskedőket háromtól nyolc évig terjedő börtönbüntetéssel lehetett sújtani. E változtatással párhuzamosan Ankara bilaterális megállapodást kötött a legfőbb kibocsátó országokkal (Pakisztánnal, Kirgizisztánnal, Szíriával és Ukrajnával). Miközben a török-uniós tárgyalások során a kis-ázsiai ország vezetése igyekezett megnyugtatni a nyugati partnereit a jogharmonizációt illetően, ugyanakkor tartott attól, hogy az ország– még csatlakozás esetén is – könnyen válhat menekültek ütközőzónájává.[17]
A 2014 áprilisától érvénybe lépő, fentebb is hivatkozott 6458-as számú törvény sok szempontból fordulópontot jelentett, ami azzal együtt is igaz, hogy a földrajzi megkötés továbbra is érvényben maradt. A törvény egyrészről betöltötte azt a jogharmonizációs űrt, amely az európai és a török jogalkotás között volt megfigyelhető. Az új szabályozás másrészt igyekezett a különböző jogi kategóriák felállításával felszámolni az addigi ex lex állapotot. Világossá vált továbbá, hogy egy 1951-es rendelkezés – aminek elfogadásakor éves átlagban 35 ezer Törökországba érkező külföldiről tudtak a hatóságok – nem alkalmazható olyan esetben, amikor akár 30 millió idegen állampolgár is átlépi az országhatárt egyetlen év alatt (2012).[18] A Szíriából érkezőket a törvény értelmében kollektívan megilleti az „átmeneti védelem” joga. A más országból érkezők esetében ez a jogi kategória nem alkalmazható; őket a nemzetközi védelem alapján három csoportba lehet sorolni:
- menekült
- feltételes menekült
- másodlagos/kisegítő védelem alá eső.
Az első kategória az Európából a Genfi Egyezmény értelmében vett üldözés miatt érkezőkre vonatkozik. A második kategória azokat foglalja magában, akik Törökországba érkezésük után nemzetközi védelmet igényeltek, és a döntés megszületéséig, illetve egy másik országba költözésükig török területen tartózkodnak. Az utolsó, harmadik megnevezés pedig azokat illeti meg, akiket hazájukban halálra ítéltek, megkínoztak vagy fegyveres összecsapások szülőföldjük elhagyására kényszerítettek.[19]
A fentiek alapján elmondható, hogy Törökország igyekezett eleget tenni a főleg jogi területen megfogalmazott elvárásnak, ám az 1967-ben lefektetett földrajzi kitétel a mai nap érvényben van.
A menekültkérdés tágabb dimenzióban
Mindezzel együtt hangsúlyoznunk kell: Törökország számára nem a beáramló menekültek jelentették és jelentik a legnagyobb biztonsági kihívást. 2016 márciusában nagy visszhangot és a török politikusok részéről tiltakozást váltott ki, hogy egy brüsszeli európai parlamenti kiállításon Abdullah Öcalan és a – török szempontból a Kurdisztáni Munkáspárt (Partiya Karkerên Kurdistanê – PKK) szíriai szárnyának tekintett – PYD (Partiya Yekîtiya Demokrat) vezetőinek fotóit láthatták az érdeklődők. Bár a kiállítást az osztrák baloldal közreműködésével szervezték, a PKK miatt a nagy létszámú kurd közösséget befogadó Németországgal is komoly diplomáciai feszültség keletkezett.
Noha a PKK-t Németország is terroristaszervezetként tartja nyilván, az ország jelentős számú kurd kisebbsége és a részben ebből fakadó titkosszolgálati tevékenységek miatt Ankara régebb óta gyanakvással tekintett Berlinre. A 2016. július 15-i török puccskísérlet csak tovább mélyítette a két ország közötti szakadékot. Hiába ítélték el a nyugati országok a Törökországban történteket, az azt követő letartóztatások miatt a rendszerrel szemben megfogalmazott és fokozódó kritikák felbőszítették a török vezetést. Megszületett tehát Ankarában az a felvetés, hogy a PKK után az ún. Iszlám Állam (DAES) és a Fethullah Gülenhez köthető FETÖ[20] is nyugati háttértámogatást kaphatott.[21] Az utóbbi két szervezet megjelenése különösen érzékenyen érintette a török vezetést, hiszen a kormánypárt mindkét tömörülést ismerte, és időről időre kapcsolatba is került velük. Az 1950-es évektől egyre inkább kibontakozó, nem az atatürki modellt szem előtt tartó, többnyire vallási értékeket hangoztató politikai és társadalmi mozgalmak erős hatást gyakoroltak az AKP (Adalet ve Kalkinma Partiszi) világképére. Ebből a fejlődésből nőtt ki a Gülen- vagy az ún. nurdzsu-mozgalom is csakúgy, mint az AKP szellemi bázisának egy része.[22]
A DAES esetében kijelenthetjük, hogy a szervezet által beszippantott különböző, ún. mérsékelt vagy ellenzéki csoportok – nem mindig békés – tevékenységét a Nyugat mellett a török hatóságok is sok esetben támogatták, vagy legalább megtűrték.[23] Ne legyünk álszentek! Se szeri, se száma azoknak a bizonyítékoknak, amelyek a DAES nyugati kapcsolatait mutatják be. Ebben a tekintetben tehát Törökország nem különbözött az egyéb, a térségben érdekelt közép- és nagyhatalmaktól.
A törökök egyedül vagyunk érzése nem új keletű, hisz a PKK feltűnése előtt, még az 1980-as években, nacionalista berkekben erősen tartotta magát az a feltételezés, hogy a Titkos Örmény Hadsereg Örményország Felszabadítására (ASALA)[24] komoly nyugati (főleg francia) kapcsolatokkal rendelkezik. A közelmúltban az sem segítette a kölcsönös bizalom épülését, hogy a Trump vezette Amerika – a török érzékenységet figyelmen kívül hagyva – is folytatta az Aszaddal szemben álló szíriai ellenzék felfegyverzését.
Törökország tehát saját biztonságát nem, vagy csak részben a menekültkérdésben rejlő veszélyben látja. Elsődleges biztonságpolitikai célja a délkeleti területein és a határai túloldalán élő kurdok szeparatista törekvéseinek elfojtása vagy lehetőség szerinti kontrollja.[25] A kurd törekvésekkel is összefüggésben az ország iráni, iraki és szíriai határvidéke hagyományosan – a köztársaság kikiáltása óta különösen – a brit, a szovjet (orosz) és amerikai érdekek érvényesítésének terepéül szolgált. A két világháború közötti időszakban szinte nem telt el év kisebb-nagyobb kurd zendülés vagy fegyveres felkelés nélkül. Ezek az események nem jelentettek ugyan érdemi veszélyt a török állam integritására, ám már akkor mindenki számára világos volt, hogy a felkeléseket – változó intenzitással ugyan, de – többnyire a határ túloldaláról is támogatták. A nagyobb fegyveres megmozdulások olykor időben is egybeestek a török-brit vagy a török-francia kétoldalú kapcsolatokban (1925-ben, illetve 1937-ben) jelentkező feszültséggel.[26]
Az 1945 utáni bipoláris világrendben elsősorban a szovjetek próbálták meg érdekeik szerint kijátszani a kurd kártyát. Példának okáért Musztafa Barzani, a Barzani-család akkori feje, 1947 és 1958 között a Szovjetunióban élt.[27] A rövid életű, Irán szovjetek által megszállt részén 1946-ban létrejött ún. Mahabádi Köztársaság pontosan jelezte a kurd törekvések és a nagyhatalmi érdekek közötti kapcsolatot.[28] Ezzel mindössze azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a kurd fegyveresek – Törökországból és most már Szíriából is – jól ismert politikai szárnya nem véletlenül használt sokáig marxista terminológiát és vörös csillagot. Elég megnézni Münchentől Gelsenkirchenig a különböző kurd kulturális rendezvényeken a tömegek által használt zászlókat, melyek még a kétezres évek legelején is nagyon népszerűek voltak.[29] Ez a fajta radikális baloldali hangvétel Abdullah Öcalan 1999-es letartóztatása után lassan eltolódott a konföderációt, toleranciát és demokráciát hangoztató, puhább – és ezáltal jobban eladható – politikai üzenetek irányába. Ez az irányvonal különösen az Irakot 2003-ban ért amerikai beavatkozást követően kristályosodott ki, amikor az iraki kurd autonómia ügye ismét napirendre került.[30] Túlságosan naivnak kellene lennünk ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy ez az ideológiai háttér teljes egészében áthatja a szóban forgó csoportokat, hogy például a különböző szexuális orientációjú honpolgárok ügye Batman vagy Van utcáin napi témát szolgáltat az ott lakók számára. A kurd erők egy részének ez a fajta kommunikációja a Nyugatnak, pontosabban a közvélemény azon csoportjainak szól, amelyek hisznek a női egyenjogúság és az LGBT-mozgalmak közel-keleti megvalósításában. Nem véletlen, hogy a törökországi kurd politikai párt, a Népek Demokratikus Pártja (HDP) már nyíltan vállalja a sok esetben csak a Nyugaton (el)ismert és nyugati kontextusban értelmezhető társadalmi csoportok melletti kiállást.[31]
A török hatóságok részéről a PKK-PYD együttműködés elleni határozott katonai fellépés (az ország keleti területeinek szisztematikus katonai nyomás alatt tartása, a lakosság egy részének elűzése, stb.) a mai napig bevett gyakorlat. A kevésbé látványos, ám Ankara számára hosszabb távon megnyugtatóbb megoldás a törökök gazdasági behatolása a kurd többségű területekre. A katonai beavatkozásra a szíriai ütközőzóna (tampon bölgesi) és az Eufrátesz Pajzsa hadművelet, az utóbbira pedig az iraki Kurdisztán gazdasági függésben tartása szolgál például. Mindkét esetben kulcsfontosságú, hogy a török titkosszolgálat saját határain túl is hatékonyan fel tudjon lépni az általa veszélyesnek ítélt folyamatok ellen.
A gazdasági térnyerés Irak északi részén azt is lehetővé tette, hogy Ankara a kurd politikai csoportok közül Erbillel építse ki a legpragmatikusabb kapcsolatát, és ezzel további éket verjen az amúgy is megosztott kurd politikai tömbbe. 2011 előtt csak Erbil városában mintegy 500 török érdekeltségű cég működött, melyek összességében több, mint 30 milliárd dollárnyi beruházást vittek a térségbe. 2014-ben nagyjából 1500-1600 (!) török cég működött az észak-iraki régióban. Ez a szám a függetlenségi referendum után érdemben csökkent, mivel máig legalább 300 törökországi kötődésű vállalat hagyta el Erbilt és térségét.[32]
E szám láttán nem meglepő, hogy a Török-Iraki Munkabizottság (Türkiye-Irak Iş Konseyi) elnöke, Emin Taha szerint Észak-Irak „Törökország elválaszthatatlan részét képezi.”[33]
Törökország szárazföldi határain megjelenő problémák
Az észak-iraki területen a DAES megjelenésével megváltoztak az erőviszonyok, ugyanis Irán személyében új kihívója akadt Ankarának. A Moszul, Kerkük és Türkmeneli térségében lakó jelentős türkmén lakosság sok esetben iráni támogatást élvező vagy kimondottan siíta fegyveresektől (Haşdi Şabi) kapott segítséget a DAES elleni harcokban.[34] E kérdésben a török köztársasági elnök is állást foglalt, s hangsúlyozta, hogy nem nézik jó szemmel az észak-iraki eseményeket, és szükség esetén megteszik a „megfelelő” lépéséket.[35]
A szeptember végi referendum iraki Kurdisztán függetlenedéséről egységesen harcias reakciót váltott ki Teheránban, Ankarában és Bagdadban. Ebből a szempontból beszédes, hogy a népszavazás előtt nem politikusok, hanem a török és az iráni fegyveres erők parancsnokai tartottak tanácskozást.[36] Az észak-iraki terület függetlenségét illetően nemcsak a három szomszéd, hanem a nemzetközi közösség döntő többsége is elutasító álláspontra helyezkedett.
Törökország és a regionális hatalmi játszmákban az utóbbi években megerősödött Irán nem csak Katar támogatásában, hanem a kurd kérdésben is egymásra talált.[37] Egyik ország sem érdekelt abban, hogy egy esetleg amerikai támogatással létrejövő kurd állam földrajzi és politikai értelemben új kihívást jelentsen. Teheránban és Ankarában egyaránt azon dolgoznak, hogy a kurd fegyveres csoportok ne kaphassanak nemzetközi politikai hátszelet, s ne kerülhessenek külföldi befolyás alá. Utóbbi kiküszöbölésére például a török hadsereg évek óta kiképzőket küld a pesmergákhoz. Törökországot az orosz gáztól való függés – pontosabban e helyzet megváltoztatásának szándéka – is tovább közelítheti Iránhoz.
Illegális tevékenységek a határ menti régiókban
A biztonsági kockázatot mutatja, hogy a szír-török határról még 2016 őszén – tehát bőven a kerítés építésének megkezdése után – is olyan hírek láttak napvilágot, hogy 1 500 amerikai dollárért bárkit átvisznek a határon.[38] Ennek fényében nem csodálkozhatunk azon, hogy ahol az ember átjut, ott a keresett termékek is mozognak.
1. ábra: Lefoglalt üzemanyagot tartalmazó hordók Van térségében [39]
A statisztikák szerint[40] Törökországba minden évben 4 millió tonnányi csempészáru érkezik. A legnépszerűbb termék természetesen az üzemanyag, amiből a törökországi fogyasztás mintegy 20%-a érkezik illegális csatornákon keresztül. Számokban kifejezve ez hozzávetőleg 2,5 millió tonna üzemanyagot jelent. Népszerű a cigaretta és a tea, de a mobiltelefonok csempészése szintén sokak számára biztosít jó üzletet. A vámhatóságok és a telekommunikációs vállalatok által megadott statisztikákban megmutatkozó különbségek alapján az elmúlt tíz évben mintegy 30 millió mobiltelefont vihettek be a törvények betartása nélkül az országba.[41]
Úgy vélhetnénk, hogy az állam számára óriási anyagi veszteséget jelentő csempészutak felszámolása a falszakaszok 2016-ban felgyorsult építésével megoldható, ám a török-iráni és a török-szír határon felhúzott – kétségtelenül látványos – védvonal csak részben és átmenetileg lehet célravezető. Ennek elsősorban társadalmi okai vannak, hiszen különösen Şırnak és Hakkari vidékén, vagyis a szír-iraki-iráni-török határon élő helyi lakosság generációk óta csempészésből él. E vidéken némi leegyszerűsítéssel – az elvándorláson kívül – összesen három, egymással párhuzamosan is végezhető gazdasági tevékenyég közül lehet választani: az itt élő ember vagy faluőr (köj korudzsuszu), vagy pásztor, vagy csempész lesz. Egy faluőr átlagosan havi 1400 török lírás fizetését csempészettel 2-3 nap alatt meg lehet keresni. Ezért még azok is nagy számban elősegíthetik az illegális ember- és áruforgalom működtetését, akik éppen azért kapják a fizetésüket az államtól, hogy tegyenek ellene.[42] Ráadásul a vidék lakói szemében az embercsempészet és az egyéb illegális tevékenységek nem egyenértékűek a bűnözéssel: a csempészetet voltaképp egy tisztességes, adott körülmények között kimondottan vállalható szakmaként könyvelik el.[43]
Katonai műveletek
2. ábra: Az Eufrátesz Pajzsa és az idlibi hadműveletek [44]
Az Eufrátesz Pajzsa (Firat Kalkani) hadművelet után, az asztanai tárgyalásokkal összhangban indult meg az idlibi török katonai beavatkozás. Az akció török-orosz és török-szír együttműködés eredményeként valósult meg. A terület stratégiai szempontból azért jelentős, mert Idlib a törökországi Hatay tartománnyal szomszédos terület, és az utóbbi időben Aleppóból és Rakkából kiszorult fegyveres ellenzékiek, vagyis a Fetih Orduszu[45] tagjai, e térségbe vonultak vissza. Ankara számára Idlib nem önmagáért, hanem a PKK által uralt afrini térség izolálása szempontjából bír jelentőséggel. Amennyiben ugyanis a török fegyveres erőknek – és a velük együtt mozgó Szabad Szír Hadseregnek – sikerül tartósan berendezkedniük a szóban forgó területen, akkor a török-szír határon összpontosuló kurd erők komoly stratégiai hátrányba kerülhetnek, mivel egyedül dél-kelet felől érintkeznének nem török erőkkel.[46] A török köztársasági elnök 2017. október 24-én az AKP parlamenti frakciója előtti beszédében is kitért a témára, és lényegében befejezettnek, tehát sikeresnek minősítette az idlibi akciót. Erdoğan azt is kifejtette, hogy a török politikát ért kritikák – és itt az amerikai vízumügyeket konkrétan említette – megerősítik abban, hogy a kormány jó úton jár. A PKK kistestvérének nevezett PYD-nek szánt washingtoni fegyverszállítmányokra utalva pedig bírálta a stratégiai partner Egyesült Államok által folytatott politikát.[47]
3. ábra: A szíriai katonai helyzet[48]
Ankara számára az idlibi katonai beavatkozás nemcsak a PKK elleni harc szempontjából volt jelentős. A török vezetés továbbra sem bízik Damaszkuszban, hisz feltételezése szerint Aleppóban együttműködés van a kurd fegyveresek és Aszad között.[49] Ráadásul Idlib törökök általi elfoglalása a Törökországba irányuló menekülthullámot is megállíthatja, vagyis a város nagyjából 1,5-2 milliós civil lakossága helyben maradhat.[50] Ez egyébként megvalósulni látszik, hisz egyelőre nem tudunk az aleppóihoz fogható mértékű népességmozgásról. A város körüli orosz ostromgyűrű pedig azt is elősegíti, hogy a hivatalos szír hadsereg ne kerülhessen közvetlen kapcsolatba a török erőkkel.[51]
A város elfoglalása egyébként szimbolikus jelentőséggel is bír, mivel 2011-ben az Aszad elleni tüntetések és a fegyverkezés Idlibben kezdődtek. Abban a városban, amit az első világháború után elfogadott ún. Nemzeti Egyezményben (Miszák-i Millí) Ankarában és Isztambulban[52] egyaránt az új nemzeti határokon belül képzeltek el.
Idlib sorsának rendezését követően az európaiakat közvetlenül érintő legfontosabb kérdés az lesz, hogy mi fog történni az évek óta fegyveres küzdelmet folytató, a világ minden tájáról Szíriába sereglett emberek ezreivel. Szinte bizonyos, hogy a szóban forgó csoportok tagjainak nem elhanyagolható arányban több útlevele is van (lesz), ami viszont azt jelenti, hogy aligha lehet majd megakadályozni beáramlásukat Európába.
Ahogy azt a fentiekben láthattuk, a török (és az oszmán) menekültkérdés Kis-Ázsia földrajzi helyzetéből adódóan erősen összefügg a világpolitikai eseményekkel és az aktuális török nemzeti érdekekkel. A mai Törökországba az elmúlt két évszázadban sok helyről és sokan érkeztek. A szíriai válság annyiban mégis az újdonság erejével hatott, hogy a történelem során először érkezett nagy számban olyan embercsoport, amelyiknek – sem kulturálisan, sem nyelvileg – semmilyen kapcsolata nem volt a török (oszmán) állammal. Egy jelentős létszámú, birodalmi múlttal rendelkező és önmagára történelemformáló erőként tekintő közösség számára (mint amilyen a török is), ez nem identitási kérdés, hanem politikai.
[1] http://www.balkancenter.hu/pdf/fodor.pdf (letöltés: 2017. 09. 15.)
[2] Az identitás szempontjából négy tényezőt kell kiemelnünk: a közös eredettudatot (Oguz, Tuğrul, Alparslan utódai), a szokásjogot (kánun), a vallást (szunni) és a nyelvet (török). http://www.matud.iif.hu/2011/04/02.htm (2017. 09. 16.)
[3] A korban zajló török modernizációs folyamat, az ún. tanzimát időszakában a birodalomba érkező lengyel és magyar tisztek (például Bem Apó vagy Kmetty György) sokat segítettek az oszmánoknak a cári Oroszország elleni harcaikban. A katonáskodás mellett az első oszmán költőnő, Nigjár Hanim (1856-1918) felmenői között is találunk magyart.
[4] Sámil sejk (1797-1871): a kaukázusi muszlimok vezetője volt az orosz birodalom elleni függetlenségi harcok során. Kumük származású, ma a csecsenek és dagesztáni szeparatisták körében népszerű nemzeti hős. Bővebben lásd: http://www.beyaztarih.com/ansiklopedi/seyh-samil (2017. 09. 19.) Érdekes adalékinformáció lehet, hogy az orosz hatóságok kezére állítólag az a Bangya János (1817-1868) játszotta sejh Sámilt, aki ’48 után a magyar emigrációval érkezett oszmán földre. Bangya egyébként később Isztambul rendőrfőnöke lett. Bővebben lásd Hermann Róber – Joó András – Mészáros Kálmán – Seres István: Török menedékjogot kapott magyar emigránsok rövid életrajzi összefoglalója. Magyar-Török Baráti Társaság, 2010.
[5] Mehmet Ali Küçükçavuş: Ülkemiz Vatandaşı Olmayanlara Yapılan Sosyal Yardımlar: Bir Politika Önerisi Denemesi. Sosyal Yardım Uzmanlık Tezi. Ankara, Mayıs 2009. 26-31.
[6] Uo. 33-48.
[7] MNL K 63 1935-32/1. II. 199/pol. számú jelentés. dátum nélküli
[8] Erik J. Zürcher: Turkey. A modern history. I. B. Tauris, Leiden, 2003. 237.
[9] Halim Çavuşoğlu: ”Yugoslavya-Makedonya” Topraklarından Türkiye’ye Göçler ve Nedenleri. In: Bilig, Bahar/2007, sayı 41. 133.
[10] Az iráni-iraki (1980-1988) háború során, 1988. március 16-án az iraki Halepcse település ellen a bagdadi központi kormány vegyi fegyveres támadást hajtott végre. A támadást Szaddám egy nagyobb, Irán elleni hadművelet keretében hajtotta végre, melynek célja az volt, hogy az iráni csapatok és a pesmergák közötti együttműködést megakadályozza. A támadás során több mint ötezer ember vesztette életét.
http://www.bbc.com/turkce/haberler/2012/12/121203_halabja (2017. 09. 20.)
[11] Az ahiszka törökök a mai Grúzia területén, a török-grúz határ északi oldalán élő, török eredetű, muszlim kisebbség. A középkor óta jelentős számban éltek azon a területen, de a Szovjetunió létrejötte után Moszkva fennhatósága alá kerültek, s 1944. november 14-én Sztálin parancsára lakóhelyük (Ahıska, Adigön, Aspinza, Bogdanovka, Ahılkelek vidéke) elhagyására kényszerítették őket. Nagyságrendileg 100.000 embert telepítettek ki. Az ahiszka közösségek szétszóródtak Üzbegisztán, Kazahsztán, Azerbajdzsán, Oroszország és Ukrajna területén. Jelenlegi létszámuk mintegy félmillió főre tehető. Bővebben lásd: http://www.datub.eu/ahiska.html#cografya (2017. 09. 21.)
[12] Ali Osman Dizman: Geçici Koruma Politikası ve Türkiye’ye Sığınan Suriyeliler. In: Türkiye Ekonomi Politikaları Araştırma Vakfı. Ağustos, 2012.
[13] Kemal Kirişçi: Misafirliğin ötesine geçerken Türkiye’nin ‘Suriyeli Mülteciler’ sinavı. Haziran 2014. 13.
[14] Uo. 14-15.
[15] Ahmet İçduygu and Deniz Sert: Irregular Migration at two Borders: The Turkish-EU and Mexican-US Cases. In: Immigration Paper Series 2010. 7.
[16] Törökország hivatalosan 1999 óta EU-tagjelölt ország.
[17] Ahmet İçduygu and Deniz Sert: i. m.
[18] Kirişçi: i. m.
[19] https://reliefweb.int/sites/reliefweb.int/files/resources/EUR4438252016TURKISH.pdf (2017. 09. 23.)
[20] Fethullahçı Terör Örgütü (Fethullahista Terror Szervezet)
[21] https://setav.org/assets/uploads/2017/07/TDP2016.pdf (2017. 09. 22.)
[22] Králik Tamás: Az iszlámista politika a török politikai kultúrában. In: Nemzet és biztonság, 2010. június. 16-25.
[23] https://www.youtube.com/watch?v=vFGWY51_wow; http://www.cumhuriyet.com.tr/haber/turkiye/97017/CHP_tutanaklari_acikladi__O_tirlardan_onlarca_fuze_cikti.html (2017. 10. 05.)
[24] 1975-ben alakult szervezet, melynek vezetője, a libanoni örmény Hagop Hagopján volt. A szervezetnek az volt a célja, hogy merényletekkel kikényszerítse a török kormánytól az 1915-1916-os események örmény népirtásként elismerését. A szervezet számos támadást intézett és hajtott végre sikeresen török érdekeltségű célpontok ellen. Hagopjánt 1988-ban Athénban megölték, a szervezet pedig az 1990-es években megszűnt. (Utolsó merényletüket a magyar fővárosban, a budapesti török nagykövet ellen hajtották végre 1991-ben. Abban támadásban senki sem sérült meg.)
[25] https://www.youtube.com/watch?v=71wsf_rhYsY (2017. 09. 26.)
[26] MNL K 63 1937-2/36. Tahy László rendkívüli követ 6/pol. sz. jelentése. Konstantinápoly, 1926. március 21.
[27] http://www.al-monitor.com/pulse/tr/originals/2015/01/russia-kurds-turkey-syria-pkk-ocalan.html (2017. 09. 28.)
[28] http://www.hinishaber.net/11-aylik-mahabad-kurt-cumhuriyetinin-trajik-sonu-makale,1191.html (2017. 09. 29.)
[29] https://www.youtube.com/watch?v=fOqN2F3p7ys ; https://www.youtube.com/watch?v=cBI3oBF6TsU ; https://www.youtube.com/watch?v=01zFhlWf_-g (2017.10.04.)
[30] http://t24.com.tr/haber/fikret-bilanin-ideolojik-kodlariyla-kagit-ustundeki-pkk-kitabi-raflarda,364631 (2017. 10. 04.)
[31] http://www.hdp.org.tr/tr/parti/parti-tuzugu/10 (2017. 10. 02.)
[32] https://www.dunya.com/gundem/kuzey-irakta-3-yilda-300-turk-kepenk-indirdi-haberi-377198t (2017. 10. 02.)
[33] http://www.sozcu.com.tr/2017/ekonomi/turk-sirketleri-erbilden-cikiyor-1990826/ (2017. 10. 02.)
[34] https://www.youtube.com/watch?v=WsKjAt1akW0 , https://www.youtube.com/watch?v=gmskVFHCRHA (2017. 09. 25.)
[35] https://www.youtube.com/watch?v=zMwQbJsg4Uc (2017. 09. 24.)
[36] https://www.aydinlik.com.tr/genelkurmay-baskanlari-kurdistan-referandumu-nu-gorustu-turkiye-eylul-2017-4 (2017. 09. 27.)
[37] https://www.youtube.com/watch?v=35sF4DnRHSE&feature=youtu.be (2017. 10. 02.)
[38] http://asyaninsesi.com/suriyeden-turkiyeye-yeni-sektor-guvenli-kacakcilik/ (2017. 10. 02.)
[39] http://sahipkiran.org/2017/02/12/turkiyede-kacakcilik-turleri/ (2017. 10. 05.)
[40] Uo.
[41] Uo.
[42] A faluőr rendszeres jövedelemért cserében az állam nevében jár el, olyan helyben lakó, aki a PKK-val és egyéb illegális tevékenységekkel összefüggésben információt szolgáltat a megfelelő szerveknek.
[43] http://sahipkiran.org/2017/02/12/turkiyede-kacakcilik-turleri/ (2017. 10. 05.)
[44] https://www.stratejikortak.com/2017/10/idlib-operasyonu-harita.html (2017. 10. 26.)
[45] A Fetih Orduszu a szíriai kormányerők ellen harcoló különböző fegyveres csoportok összefoglaló neve. Tagjai között több terrorszervezet is jelen van.
[46] https://www.setav.org/5-soru-idlib-operasyonu/ (2017. 10. 26.)
[47] https://www.evrensel.net/haber/336046/erdogan-idlib-bitti-onumuzde-afrin-var (2017. 10. 26.)
[48] http://www.milliyet.com.tr/son-dakika-simdiye-kadar-ki-en-gundem-2543296/ (2017. 10. 26.)
[49] https://www.youtube.com/watch?v=RcaHOZcX7gU&t=34 (2017. 11. 08.)
[50] https://www.youtube.com/watch?v=54vq_RPdvWo (2017. 11. 08.)
[51] http://www.bbc.com/turkce/haberler-turkiye-41542725 (2017. 11. 08.)
[52] Ebben az időszakban a szultáni hatalom (Isztambul) mellett Ankarában körvonalazódott a későbbi politikai átalakulást lehetővé tevő ellenállási mozgalom, Musztafa Kemál vezetésével.
Kiemelt kép forrása: Huffington Post
