Bevándorláspolitika és integráció Nyugat-Európában

Bevándorláspolitika és integráció Nyugat-Európában

Európa már több mint fél évszázada ad otthont bevándorlók millióinak. A szociális támogató rendszer, az államilag előírt szekularizmus és a támogatott multikulturalizmus ellenére azonban a beilleszkedés mértéke messze elmarad a kívánatostól. Sőt, a feszültség és elidegenedés fokozódását tapasztaljuk, amely gyakran erőszakos cselekedetekben nyilvánul meg. A modellek kudarca és a lehetőségek feltérképezése teljes szemléletváltást kíván.

Az elsősorban (észak-afrikai) arab, török, kurd etnikumú muszlim bevándorlók az 1950-es és 1960-as években vendégmunkásként érkeztek Nyugat-Európába. Nagy Britanniába elsősorban a brit nemzetközösség országaiból és mindenek előtt az indiai szubkontinensről települtek be munkavállalók. A II. világháború után az újjáépítés, az infláció kontrollja és a gazdasági növekedés összeegyeztetése, valamint a piacok nemzetközivé válása tette kívánatossá az idegen munkaerő alkalmazását. A politikai vezetők úgy vélték, hogy az ideiglenes munkaerővel ellensúlyozhatják a hullámzó igényekből származó munkaerő-piaci bizonytalanságot, és megakadályozhatják az őshonos lakosság polarizációját. A legrosszabbul fizetett munkát ettől kezdve idegenekkel végeztették el, s így a „fehér” munkásréteg számára megnyílt a társadalmi ranglétrán történő felemelkedés, a kispolgárságba való beolvadás lehetősége. Helyüket pedig átvette az e célból befogadott, etnikailag és túlnyomórészt vallásilag is idegen munkavállalók tömege.

Tartózkodásukat meghatározott időtartamra tervezték az ideérkezők és a befogadók egyaránt. A nyugat-európai nemzetállamok lakossága még akkor is, ha több nemzetiségűek, mint Belgium vagy Svájc – nem volt kulturálisan nyitott, sem motivált vagy attitűdjében rugalmas az újonnan érkezők integrálására. Ugyanakkor a demokrácia liberális értelmezésének megfelelően jelentős szociális támogatásban részesítette a vendégmunkásokat, biztosították a szabad vallásgyakorlatot, s családtagjaik is követhették őket. Így az eredeti elképzeléssel ellentétes folyamat indult meg, hiszen a feltételek egyre kedvezőbbé váltak a hosszú távú letelepedés számára, ám ezzel párhuzamosan a társadalmi mobilitás és integrálódás kérdése nem került napirendre.

A munkaadók a bevándorlásban lehetőséget láttak arra, hogy a legnehezebb munkákat alacsony bérezéssel végeztessék el, és az érdekképviseletet semlegesítsék. A kormányzatok bevándorlókkal kapcsolatos elképzelései és intézkedései nem csak a koherenciát nélkülözték, de gyakran önellentmondóak is voltak. Időnként a többségi kultúrához való alkalmazkodás szükségességét, máskor a kulturális sokszínűség előnyeit hangoztatták – titokban azt remélve, hogy a probléma a „vendégek” hazatérésével végül magától megoldódik. Az olajár emelkedésével és a munkaerőigény csökkenésével az európai kormányok szorgalmazták a vendégmunkások hazatérését, azonban az erő alkalmazását elutasították, ám a rábeszélés önmagában elégtelennek bizonyult. A kilátástalan körülmények közül érkező tömegek a kiindulási pontot jelentő munkaerő-rotációs megállapodás ellenére sem tértek vissza hazájukba, és az 1970-es évek elejére már nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú távon Európában kívánnak letelepedni.

Az integráció ugyanakkor a muszlim közösségek számára sem volt cél, sőt a marginalizáció állandósulásával a vallási identitás egyre meghatározóbbá vált. Az elszigeteltség számos olyan szokás továbbéléséhez és az ezekhez kapcsolódó igények egyre erőteljesebb megfogalmazásához vezetett, amely a szekuláris berendezkedésű országok jogrendjével nehezen vagy egyáltalán nem volt összeegyeztethető. A muszlim kisebbség sérelmei orvoslására, a többségi társadalom világi törvényei helyett a kinyilatkoztatáson alapuló iszlám jogrend minél teljesebb érvényre juttatásában kezdte látni a megoldást. A befogadók részéről éppen a demokrácia liberális értelmezése nehezítette meg, hogy a többség alapelveivel ellentétes kisebbségi gyakorlat ellen kifogást emeljenek, vagy ezeket betiltsák. A kulturális sokszínűséget Franciaország kivételével tolerálták, ám a helyzet rosszabbodásával ez is egyre inkább az elszigetelődést erősítette. A 2000-es évek erőszakos cselekményeit megelőzően már számos olyan, túlnyomórészt kulturális gyökerű válsághelyzet alakult ki, amelyben a befogadó országok vezető politikusai védekező pozícióba szorultak a muszlim kisebbség radikális és agresszív véleménynyilvánításával szemben. Továbbá olyan kérdésekben kellett vitába bocsátkozniuk, amelyek Európában magától értetődően idejemúltnak számítottak és gyökeresen szemben álltak mind a liberalizmus, mind a demokrácia alapelveivel. Ezek közé tartozik a Salman Rushdie életét veszélyeztető fatwa, a fejkendő viselése a kisiskolás lányok körében, vagy akár a titokban továbbra is gyakorolt női körülmetélés.

Nyugat-Európa országai az 1970-es évek közepétől kezdve egyre kevesebb munkavállalóra tartottak igényt. A szociális ellátórendszer azonban továbbra is eltartotta a munkanélkülivé váló, vagy alkalmi munkából élő tömegeket, melyeknek peremre szorulása a társadalmi mobilitás lehetősége híján állandósult. A bevándorlás-szkeptikus közvéleményt rendszeresen túlharsogták az üzleti világgal szövetséges liberális politikai erők, a szakszervezetek pedig nem léptek föl önálló erőként a kérdésben. A gazdasági előnyök, amelyek igazolttá tették a bevándorlást, egyre relatívabbá váltak a szociális ellátórendszerre nehezedő nyomás, az 1970-es évektől jelenlévő munkanélküliség és a nagyvárosokban növekvő bűnözés közepette. A gazdasági élet vezetőinek érdekei így mind kevésbé maradtak összhangban a lakosság társadalmi és politikai igényeivel.

A befogadó államok gyakorlatában a strukturális változtatások és a bevándorlás-politika reformja helyett alapvetően két megoldási irány bontakozott ki. A kettős felosztás értelmében a francia gyakorlatot az állampolgári egyenlőség és homogenitás eszméje vezérli, míg Nagy-Britannia és Nyugat-Európa legtöbb érintett országa az etnikai, vallási, kulturális identitás megőrzésében látta a megoldást. A francia szekuláris köztársasági eszme az asszimilációt és a vallási tényező közszférából történő kiszorítását tette általános érvényűvé, míg a „multikulturalizmus”, ezzel szemben az életmóddal kapcsolatos kérdésekben és a családjog számos vonatkozásában autonómiát ad a közösségeknek.

A francia modell célja az emancipáció és az egyenlőség biztosítása volt. A „felzárkóztató” integrációs erőfeszítések arra irányultak, hogy a bevándorlók elfogadják a francia politikai kultúra értékeit és így a társadalom részévé váljanak. Ugyanakkor a hétköznapi gyakorlatban és a politikai közbeszédben diszkriminációnak számos jelével találkozhatunk. Az életmódra vonatkozó autonómia megszüntetése – például a fejkendő viselésének megtiltása az állami intézményekben dolgozó nők és a diáklányok esetében – a társadalom perifériáján élő bevándorlók számára csak olaj volt a tűzre. De hasonló a helyzet Belgiumban is, ahol 2015-ben hatóságilag betiltották az egyik legnagyobb muszlim vallási ünnep legfontosabb szimbolikus elemét, a bárányvágást. Ez az intézkedés is hatalmas tiltakozást váltott ki, jóllehet a bárányáldozat aktusa az iszlám jog szerint nem kötelező csak ajánlott.

Hollandiában az 1970-es évek végéig, a vendégmunkás program lezárásáig nem volt napirenden a multikulturalizmus kérdése. Az 1980-as évek elejére kidolgozott program a társadalmi, gazdasági emancipáció gyakorlati szempontrendszerén és nem a kulturális sokszínűség normatíváján alapult. Az iszlámmal kapcsolatos problémafelvetések nyomán az ezredfordulóra az asszimilációt célzó törekvések kerültek túlsúlyba, mert úgy vélték, hogy az addig biztosított kulturális autonómia a szociális támogatásokkal párosulva, az elszigetelődést és a passzivitást – például munkavállalás helyett segélyek igénybevételét – erősítette.

A brit álláspontot a pragmatizmus jellemezte. A nemzetközösség országaiból érkezők angol állampolgárok voltak, s a politika célja a diszkrimináció minimalizálása és az egyes közösségek közötti jó viszony kialakítása volt. Az etnikai kategorizálás helyét az ezredfordulóra felváltotta a vallási besorolás, s a 2001-es népszámlálás először tartalmazott felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdést. Nagy Britanniában napjainkban is a vallásközi párbeszédet tartják az integráció legfontosabb eszközének, miközben a szociális juttatások igénybevételét – részben a visszaélések miatt – radikálisan megszigorították.

Németországot bár „etnonacionalista” országként jellemzik, azaz a német nemzethez tartozás elsődlegesen származás kérdése, belső törésvonalak is szabdalják, úgy, mint a kelet-nyugati ellentét vagy a külhoni, betelepült németek megítélése. Az újraegyesítést követően a nyugati tartományokban a törökök elfogadottsága magasabb volt, mint a kelet-németeké. A törökök ugyanakkor 2000-ig állampolgársággal nem, csak tartózkodási engedéllyel élhettek az országban, ami a családegyesítések ellenére is peremre szorította őket. Az ezredfordulón enyhítettek az állampolgársági törvényen, amely bizonyos feltételek mellett ettől kezdve megadta a lehetőséget mindazoknak, akik minimum nyolc éve már az országban éltek. Ennek ellenére 2009-ben a törököknek csak 21 százaléka érezte Németországot otthonának, míg 45 százalékuk gondolta úgy, hogy nem szívesen látják új otthonában. Ugyanakkor 80 százalékuk elismerte, hogy az etnikai hovatartozás nem jelent akadályt a boldogulásban. Ez a tény pedig a feszültség kulturális aspektusára mutat rá, amely a német politikusok által kitűzött civil társadalom eszménye, és az iszlám által egyre erőteljesebben befolyásolt török társadalmi és kulturális gyakorlat között húzódik.

Egyes migráció-szakértők politikai sztereotípiának tartják és megkérdőjelezik az asszimiláló, a multikulturális és az etnonacionalista jelzők használatát. Az egyszerűsítő megközelítés csapdáit jól érzékelteti, hogy a hagyományos besorolás hívei a muszlim tábori lelkészek jelenlétét a holland hadseregben a multikulturalizmus bizonyítékának, míg a francia hadseregben a szabályt erősítő, ám jelentéktelen kivételnek tartják. Az új kutatások arra igyekeznek rávilágítani, hogy az elvek nem általános érvényűek, a struktúrák az egyes országokon belül is összetettek, és a társadalmi szereplők gyakorlatán keresztül dinamikusan változnak. Ebben az értelemben a helyes kérdésfelvetés nem az, hogy melyik modell eredményez kevesebb diszkriminációt és több integrációt, hanem az, hogy a normatívák miként valósulnak meg a társadalmi valóságban, az intézményi keretek között és a munkaerőpiacon. A bevándorlók szempontjából hosszú távon három tényező meghatározó: a munkavállalás stabilitása, a szociális támogatórendszer és a kulturális sajátosságok megőrzésének lehetősége. Ennek alapján annak vizsgálata ad reális helyzetképet, hogy mely tényezők segítik és melyek hátráltatják a társadalmi mobilitásba való bekapcsolódást, az emberi méltóság és a kulturális-vallási identitás megőrzését a gyakorlatban.

Azon túlmenően, hogy a hétköznapi intézményi gyakorlatban az eszmék és alapelvek maradéktalan és egyértelmű megvalósítása nem lehetséges, a társadalmi egyenlőtlenségek állandósulásával, valamint a bevándorlók lélekszámának folyamatos emelkedésével napjainkban is tovább éleződnek az ellentétek. Az asszimiláció az iszlám alaptételével, a vallás szabad terjesztésének és életformaszerű megélésének követelményével áll szemben, a multikulturalizmus a közösségek szegregációjához vezetett, a civil társadalom eszméje pedig nehezen egyeztethető össze a kinyilatkoztatáson alapuló archaikus társadalmi renddel. A soktényezős feszültséghez a 20. század utolsó éveitől kezdve egy újabb réteg adódott: a radikális, dzsihádista iszlámizmus előretörése a kibocsátó országokban, majd ezen irányzat és képviselőinek megjelenése és aktivitása Európában. A szélsőséges eszmék iránti fogékonyság gyökere a háttérben húzódó társadalmi elégedetlenség, ami ugyanakkor az eddigi integrációs próbálkozások alkalmazhatóságát is megkérdőjelezi.

A vallási tényező ebben a kontextusban mint okozat jelenik meg, hogy aztán maga is okká váljon. A válság a bevándorlók harmadik generációja esetében válik egyértelművé. Az első nemzedék reményeit és alkalmazkodási szándékát, valamint a második nemzedék kompromisszum-kereső magatartását a harmadik generációban a reménytelenségből és stagnálásból származó elkeseredés, elidegenedés és radikalizmus váltja fel. Mivel Európa alárendelt szerepet szán az ideérkező millióknak ezért a peremre szorítottak elégedetlensége egyre nyilvánvalóbban vallási színezetet fog ölteni. A 20-as éveiben járó harmadik nemzedék „pária” helyzetének megváltoztatására egyetlen lehetőséget lát kézenfekvőnek: újra felfedezni és megerősíteni felmenői vallási identitását – hiszen az iszlám tanításában központi jelentőségű a társadalmi igazságosság-, majd ennek megfelelően a befogadó környezet iszlamizálását.

Az együttműködés elsődleges akadálya azonban nem az iszlám, hanem az a nyugati szemlélet, amely a munkaerőt és a munkást beszerezhető árucikknek tekinti. Nyugat-Európában – az Öböl államokkal ellentétben – viszont nem létezik forgatókönyv a feleslegessé váló munkaerő visszafordítására. A társadalmi feszültségek – éppen a folyamatos bevándorlásnak köszönhetően – újratermelődnek és erősödnek, amint azt a 2005-ös franciaországi majd a 2011-es angliai zavargások is jelezték.