Gyorselemzés 2016/16: Az „ausztrál-modell”

2016. október 3.

Gyorselemzés 2016/16: Az „ausztrál-modell”

Gyorselemzés 2016/16: Az „ausztrál-modell”

Az „ausztrál-modell”

– avagy a szigetország válasza az elmúlt évtizedek menekültügyi és migrációs kihívásaira

Ausztrália elmúlt egy évszázados történelmének, de különösen a legutóbbi két évtizedének a migrációs krízisei hol határozottabban, hol kevésbé markánsan, de láthatóan sikeresen termelték ki azokat a szakpolitikai válaszokat, amelyekhez hasonlókkal az Európai Unió – jóllehet érdekei ezt diktálnák – mindmáig adós maradt. Kérdés, hogy a menekültügyi helyzet kezelésének ausztrál modellje geopolitikai sajátosságokra visszavezethető unikum csupán vagy több elemében a világ más részeire, így az Európai Unióra is adaptálható megoldás?

Ausztrália multikulturális ország, amely 1782. évi alapításától fogva bevándorló társadalomként fejlődött, és az ilyen jellegű társadalmak között is a fiatalabbak közé tartozik. A szigetországba irányuló migráció napjainkban is tömeges, kulturálisan sokszínű és többirányú. Mindazonáltal ez az intenzív bevándorlás – az Európában látottakat jóval meghaladó – tudatosság és szabályozottság mellett zajlik.[1]

Jóllehet a kontinensnyi országban élő telepesek száma a múlt század elején még csak 3,8 millió körül mozgott, az ország akkorra már megfelelő struktúrákkal rendelkezett ahhoz, hogy a brit állam által irányított, szervezett kolonizáció mellett a spontán migrációban részt vevők számára is széles körben ismert és vonzó célponttá váljon. Az európai országoknál közelebb fekvő és népesebb India, Kína és Indonézia (akkori nevén Holland Kelet-India) nyomasztó demográfiai fölénye miatt, továbbá a kínaiak érdeklődésére különösképp számot tartó délkelet-ausztráliai aranybányák védelmében új módszerekhez folyamodtak. Ekkor vezették be az ún. „Fehér Ausztrália” irányelvet, melynek értelmében Ausztrália – egy különleges, az angol nyelv megfelelő szintű ismeretét előíró szabálynak (Immigration Restriction Act, 1901) köszönhetően (Miller, 1999:192) – évtizedeken át lényegében csak angolszász és (egyéb) európai országokból fogadott be bevándorlókat. 1966 és 1973 között azonban fokozatosan eltörölték a Fehér-Ausztrália irányelvhez kapcsolódó korlátozásokat (non-discriminatory policy), s – bár ezzel egyidejűleg a társadalmi empátiát fokozatosan felváltotta a gazdasági hanyatlástól való félelem (McKenzie – Hasmath, 2013:418) – a következőkben részletesen bemutatásra kerülő politikai lavírozásoknak köszönhetően azóta is a multikulturális bevándorláspolitika van érvényben (National Museum of Australia, 2015).  2014. évi adatok szerint az akkor 23,5 milliós ausztrál népesség 28,1 százaléka (mintegy 6,6 millió fő) volt külföldön született személy (OECD, 2016: 242), ami világszinten nem, de az Európai Unió tagállamaihoz mérten kirívóan magas részarány.

Az 1980-as évek és az azt követő évtizedek ausztrál kormányai egyértelműen és látványosan a közvélemény nyomásának megfelelően igyekeztek alakítani bevándorlás-politikájukat. E folyamat érzékletesen a „liberális paradoxon” fogalmával írható le, amely egyszerre szemlélteti a kortárs társadalmak közötti transznacionális nyitottságot a világgazdaságban, másfelől a társadalom részéről megfigyelhető növekvő nyomást a „politikai zárásra” (McNevin, 2007:612). Az említett időszak azonban nem csupán a privatizációnak utat nyitó neoliberális gazdasági reformokról, az 1990-es évektől mintegy tizenöt éven át tartó szakadatlan gazdasági növekedésről és a harminc éve nem látott arányú foglalkoztatottságról szólt, de növekvő társadalmi egyenlőtlenségekről is: ennek hátterében az ipari reformok, a technológiában bekövetkezett változások és az új munkaerő-struktúrák álltak. Az alacsony képzettséget igénylő munkakörökben a teljes munkaidejű foglalkoztatás visszaszorult. Mindez a társadalom széles rétegeiben létbizonytalanságot és a jövőért érzett aggodalmakat szült, amely az ezt követő időszak menekültpolitikáját is alapjaiban határozta meg (McNevin, 2007:613-615).

Ausztrália történelmében elsőként, 1982-ben a Fraser-kormány vezette be a menedékkérelmek egyéni vizsgálatának gyakorlatát. A főként az indokínai térségből érkezőkkel szembeni intézkedés célja az volt, hogy kiszűrje azokat, akik nem jogosultak a menekültek jogállásáról szóló 1951. évi genfi egyezményben rögzített menekült státuszra. 1983-ban a Hawke-kormány jóváhagyta azt az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) által indítványozott hosszú távú megoldást (durable solution), ami alternatívaként szolgált az „indokínai menekültproblémára”. A javaslat értelmében a menekült személyt – hozzájárulása esetén – haza lehetett telepíteni, ám amennyiben ilyen lehetőség nem állt fenn, úgy az első menedék országában kaphatott védelmet. Ha e két megoldásból egyik sem volt kivitelezhető, csupán akkor merült fel a harmadik országba, így például Ausztráliába való áttelepítés lehetősége. Az erről szóló akciótervet (Comprehensive Plan of Action for Indochinese Refugees) Ausztrália – további hetvenhét országgal egyidejűleg – 1989-ben hagyta jóvá (Phillips – Spinks, 2013:9-10). E lépés célja egyértelműen az volt, hogy elriasszák az indokínai térségből útnak induló menekülteket egy Ausztrália felé vezető úttól, valamint, hogy segítsék letelepedésüket az első olyan országban, ahol már nem fenyegeti őket közvetlen veszély.

A menekültprobléma azonban csak 1998-tól kezdve öltött tömeges méreteket a szigetországban, s vezetett hivatalosan is az illegális migrációval szembeni pánikhangulat kialakulásához. Az 1990-es években hatalmon lévő Munkáspárt – azzal, hogy bevezette a kötelező fogva tartás (mandatory detention) gyakorlatát – még tovább szigorított az ország bevándorláspolitikáján. A fogva tartás leginkább formabontó módja azonban a Howard-kormány nevéhez fűződik: ekkortól ún. területen kívüli (offshore) táborokba deportálták azokat, akik a tengeren keresztül, illegális úton kíséreltek meg Ausztráliába bejutni (’boat arrivals’). Az intézkedés bevezetésének apropójául a norvég MV Tampa teherhajó 2001. augusztusi incidense szolgált, amely nemzetközi vizeken hajózva több mint négyszáz, zömében afgán menekültet mentett ki egy indonéz lajstromozású csónakról, a Palapáról az ausztrál fennhatóságú Karácsony-sziget közelében. John Howard, akkori ausztrál miniszterelnök azonban megtagadta a teherhajótól az ausztrál vizekre való belépést, s vissza kívánta fordíttatni Indonézia felé. Howard az 1958-as bevándorlási törvényre (Migration Act) hivatkozva figyelmeztette a hajó parancsnokát, hogy amennyiben belép az ausztrál vizekre, azzal kimeríti az embercsempészet bűntettét, ami börtönbüntetést és 110 ezer ausztrál dollár összegű bírság kiszabását vonhatja maga után (Marr – Wilkinson, 2004:31). A többnapos diplomáciai zsákutcát végül a – mindmáig érvényben lévő –„csendes-óceáni megoldás” (Pacific Solution) néven elhíresült intézkedés oldotta fel. Ennek értelmében Nauru és – kivételes jelleggel – Új-Zéland befogadta a menedékkérőket, amíg azok menedékkérelmét az ausztrál szervek elbírálták. A konkrét esetben az Új-Zélandra szállított menedékkérők végül előbb menedékjogot, majd állampolgárságot kaptak (Frame, 2004:292).

Howard a 2001 szeptemberében történt egyesült államokbeli terrorcselekményekre és az említett Tampa-incidensre reagálva a választási kampány idején – több elemében a jelenlegi európai politika színterén is visszaköszönő retorikával – úgy fogalmazott, hogy „katonai fellépés, megfontolt diplomácia és biztos kormányzás szükséges ahhoz, hogy Ausztrália átvészelje ezeket a nehéz körülményeket. A nemzetbiztonság megerősítése a megfelelő válasz a terrorizmussal szemben. Ezért erős és jól kigondolt védelmi politikára van szükségünk. A nemzet határvédelemhez való alapjogáról van szó, arról, hogy ez a nemzet megmutatja a világnak, hogy mi egy nagylelkű és befogadó nép vagyunk, amely Kanadát kivéve lakosságarányosan több menekültet fogad be, mint bármely más nemzet, és amely nép társadalmában büszkén él egymás mellett száznegyven különböző nemzet. De mi fogjuk meghatározni, hogy kik és milyen körülmények között jönnek ebbe az országba.” (Howard, 2001).

A Howard-vezette liberális-nemzeti koalíció 2001 szeptemberében, a Pacific Solution elvéhez kapcsolódóan olyan törvénymódosításokat fogadott el, amelyek a következő évek (2001-2007) ausztrál határvédelmi politikáját fémjelezték, s lényegében mindmáig a nemzeti bevándorláspolitika sarokpontjai. E két módosítás megfosztotta a tengeri úton érkezőket a menedékkérelem benyújtásának jogától (eljáráshoz való hozzáférés hiánya) azáltal, hogy a Karácsony-szigetet, az Ashmore- és Cartier-szigeteket, valamint a Kókusz-(Keeling-)szigeteket Ausztrália „saját migrációs zónáján” kívüli területeknek minősítette, így azok a menekültek, akik e területek valamelyikére érkeztek nem voltak jogosultak nemzetközi védelemért folyamodni az ausztrál hatóságokhoz. Az ország tehát egyoldalú aktus révén, saját államterületének kvázi „elcsatolásával” kísérelte meg szabályozni az országot érintő migrációs áramlatokat. Az említett törvénymódosítások a fentiektől eltérő elbánás lehetőségét egyetlen esetre korlátozták: ha és amennyiben a mindenkori bevándorlásügyi miniszter úgy ítéli meg, hogy a közérdek indokolja az elcsatolt területek valamelyikére érkező menedékkérő letelepítését Ausztráliában, a menedékkérelem indítványozásának lehetősége megnyílik számára (Phillips – Spinks, 2013:16). Ugyancsak a Pacific Solution jogosította fel az ausztrál haditengerészetet arra, hogy az említett szigetek valamelyikére, hajón érkező menedékkérőket feltartóztathassa és határozatlan ideig őrizetben tarthassa valamely területen kívüli menekülttáborban, amíg az illetékes szervek nem döntenek az adott személyek bebocsátásának kérdésében (Fox, 2010:357). Megjegyzendő, hogy az UNHCR kezdetben támogatta a menekültek Naurura történő deportálását, ám csupán biztonsági átvilágításuk céljából. Miután a nemzetközi szervezet számára egyértelművé vált az ausztrál kormány valódi szándéka, tüntetőleg megtagadta az együttműködést az ország vezetésével (Magner, 2004: 56).

Ausztrália – enyhítendő a menekültügyi politikája miatti nemzetközi nyomást – 1999-ben bevezette az ún. ideiglenes védelmi vízumot (temporary protection visa). Ezt azok a menekültek kaphatják, akik irreguláris úton bár, de elérik az ausztrál partokat, és ott adják be kérelmüket (’onshore application’), továbbá az 1951. évi genfi egyezmény alapján jogosultak a menekült státuszra. A menedékkérelmeket egyénileg bírálja el az illetékes ausztrál hatóság, és védelembe vétel esetén is folyamatosan figyelemmel kíséri az érintett származási országának közbiztonsági helyzetét, hogy mihelyst biztosítottak a feltételei, hazaküldhesse a védelemben részesítettet. A védelemre nem jogosult kérelmezőket pedig a lehető leghamarabb visszaküldik származási országukba.[2] Az ideiglenes védelmi vízummal rendelkezők lehetőségei azonban kezdettől fogva igen korlátozottak: a vízum érvényessége három évre szól, a családegyesítés jogát nem biztosítja, s csak különösen indokolt esetben társul hozzá az ország elhagyásának lehetősége (és az utazás – a genfi konvenció szabályaival összhangban – sohasem irányulhat a származási országba); nem biztosít továbbá átjárást más vízumtípus vagy az ausztrál állampolgárság irányába, ellenben birtokosának jogában áll munkát vállalni, valamint az ausztrál szociális és egészségügyi ellátásokat igénybe venni.[3]

A Howard-féle bevándorláspolitika annak kezdetétől egészen a 2007-es kormányváltásig rendkívül eredményes volt. Ezt szemlélteti, hogy a „csendes-óceáni megoldás”-ban foglalt három fő intézkedés[4] nagyságrendileg csökkentette az irreguláris úton, tengeren érkező migránsok számát az intézkedések bevezetését követő években: 2001-ben még 43 hajó és 5516 fő, míg 2002-2007 között összesen 18 hajó és 288 személy érkezett tengeri úton Ausztráliába (Ausztrál Parlament, 2016).

A 2007-ben hatalomra kerülő Munkáspárt azonban – különösen a menekültek kérdését illetően – egészen más külpolitikai irányvonalat jelölt ki. Külpolitikájának részeként Kevin Rudd miniszterelnök együttműködéséről biztosította az UNHCR-t, Ausztráliát pedig középhatalmi státuszban kívánta megtartani (Rudd, 2008). A Pacific Solution-ről Rudd ekkor még keményen nyilatkozott, bírálva Howardot, amiért embertelenül bánt a menekültekkel, csorbítva ezzel Ausztrália nemzetközi hírnevét. A csendes-óceáni megoldással való szakítás jegyében Rudd bezáratta a naurui és Pápua Új-Guinea-i menekülttáborokat, valamint eltörölte az ideiglenes védelmi vízumot, és korlátozottan ugyan, de biztosította a jogi képviseletet azon menedékkérők számára, akiknek a kérelmét elutasították. Rudd azonban nem szakított teljesen a korábbi bevándorlás-politikával, hiszen a 2001-ben Ausztrália migrációs zónájából „kikerült” szigetek Rudd kormányzása alatt sem kerültek vissza, így az oda érkező menekültek továbbra is irreguláris migránsnak minősültek.

A Rudd-kormány mandátumának lejártát követő, 2010-es kampányidőszakban a két legnépszerűbb párt, az Ausztrál Liberális Párt és a Munkáspárt, Ausztrália szuverenitására, nemzeti értékeire és területi integritására egyaránt fenyegető tényezőként tüntette fel az irreguláris úton érkező harmadik országbeli állampolgárokat. A Munkáspárt bevándorláspolitikájában bekövetkezett változás mögött vélhetően szerepet játszott az ellenzék oldalán feltűnő új vezető, Tony Abbott is, aki zéró toleranciát hirdetett a tengeri úton érkezett menekültekkel szemben. A kampányidőszak alatt többször is bírálta a Munkáspártot, amiért túlzottan megengedő politikát alkalmazott, és lazított a csendes-óceáni megoldás gyakorlatán, amivel hozzájárult a határellenőrzés hatékonyságának csökkenéséhez (McDonald, 2011:281-286).

Abbott tervezett intézkedései között fokozott prioritást élvezett az „állítsuk meg a hajókat” (stop the boats) politika, amely egyike volt annak a négy sarkalatos pontnak, amelyre a liberális-nemzeti koalíció kampánya épült (McDonald, 2011:287). Abbott visszanyúlt Howard 2001-es választások előtti kampánybeszédéhez, amikor azzal érvelt, hogy „mi (ausztrálok) döntünk arról, hogy ki és milyen feltételek mellett jöhet ebbe az országba” (Abbott, 2013). Emellett hangsúlyozta, hogy „egy olyan világban, ahol a bűnözés és a terrorizmus nem ismer határokat, és újabb kihívás elé állítja a fejlett országok határvédelmi rendszereit, egy naiv és puha bevándorláspolitika ellent mond a józan észnek. A kormányok legfontosabb kötelezettsége mindenek előtt a saját állampolgáraikról való gondoskodás kell legyen. E felelősség más nemzetek állampolgáraira való kiterjesztésekor mérlegelni kell, hogy utóbbi megvalósulása hogyan befolyásolná az állampolgárok jólétének garantálását.” (Abbott, 2010).

Habár 2010-ben a liberális-nemzeti koalíciónak nem sikerült kormányra kerülnie, Tony Abbott feltűnése komoly kihívás elé állította a Munkáspártot, amely Kevin Rudd leváltásával reagált (Pannett, Rachel 2010). Utódja, Julia Gillard, eleinte tartózkodott a bevándorláspolitikát érintő határozott állásfoglalástól, ám miniszterelnökként mindezt már nem tehette meg, s Ruddal ellentétben szigorúbb intézkedések mellett kötelezte el magát. Gillard a menekültek helyett az őket a nemzetközi vizeken átsegítő embercsempészek ellen hirdetett küzdelmet, ezért célul tűzte, hogy a hajókat még indulás előtt megállítsa, ellehetetlenítve ezáltal az embercsempészettel foglalkozó hálózatok működését. A miniszterelnök globális kihívásként tüntette fel az irreguláris migrációt, ezért úgy gondolta, hogy a problémát – természetéből fakadóan – csak globálisan, a nemzetek kölcsönös együttműködésével lehet megoldani. Szorgalmazta egy, a csendes-óceáni országok között az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának bevonásával létrejövő regionális együttműködés kialakítását, amellyel alapos vizsgálatot követően hatékonyan lehetne kiszűrni az irreguláris migránsokat. Ez egyúttal nagyban visszavetné az embercsempészek üzletét is, hiszen kevesebben kockáztatnának meg egy drága és veszélyes utazást annak tudatában, hogy az ausztrál határon nagy valószínűséggel nem jutnak túl (Gillard, 2010). E politika szellemében vette fel Gillard Kelet-Timorral és Új-Zélanddal a kapcsolatot egy-egy ottani regionális befogadó központ megépítése céljából, ám elképzelése végül meghiúsult (Westmore, 2010). Gillard ezzel egyidejűleg egyeztetésekbe kezdett az UNHCR-rel is, biztosítva a szervezetet arról, hogy Ausztráliának nem áll szándékában visszatérni a csendes-óceáni megoldáshoz, sokkal inkább érdeke egy hosszú távon is eredményes regionális együttműködés megvalósítása. A Munkáspárt ezzel a politikával a menedékkérőknek is jelezni kívánta, hogy a tengeren keresztül történő bevándorlás továbbra sem tanácsolt módja az utazásnak, hiszen kérelmük pozitív elbírálása nem garantálható (Gillard, 2010).

Gillard kelet-timori kudarca után Malajziával kötött kétoldalú megállapodást (People Swap), melynek értelmében Ausztrália négyezer Malajziában tartózkodó menekültet fogadott volna be cserébe azért, hogy Malajzia kötelezettséget vállaljon a következő 800 Ausztráliába tartó hajón érkező menekült letelepítésére. Az elképzelés végül az Ausztrál Legfelsőbb Bíróság (High Court of Australia) ellenállásán bukott meg, amely a megállapodást törvénytelennek ítélte, mégpedig arra hivatkozva, hogy Malajziának nincsenek jogi kötelezettségei az ausztrál törvényekben rögzített, menedékkérőket megillető védelmet biztosítani, Malajzia ugyanis nem ratifikálta az 1951. évi genfi egyezményt, sem pedig az azt kiegészítő 1967-es jegyzőkönyvet, ezért a maláj területekre érkező menedékkérők bármikor börtönbüntetésre ítélhetők vagy akár ki is utasíthatók. S bár a Gillard-kormány 2011 szeptemberében és 2012 júniusában – az említett bírói döntés ellenére – megpróbált elfogadtatni egy törvénymódosító javaslatot, az elképzelés az ellenzéki koalíció és az Ausztrál Zöld Párt (The Australian Greens) ellenében nem járhatott sikerrel (McKenzie, Hasmath, 2013:417).

Gillard bevándorláspolitikája a menedékkérők mellett érintette azokat a harmadik országbeli állampolgárokat is, akik ausztrál felségterületen tartózkodtak ugyan, de a jogszerű tartózkodás feltételeit nem teljesítették. Első jelentősebb eredmény a 2011 januárjában az afgán kormánnyal és az UNHCR regionális képviseletével aláírt háromoldalú nyilatkozat volt, amely lehetővé tette azon afgán állampolgárok hazatoloncolását, akiknek a menedékkérelmét Ausztrália elutasította. A nyilatkozattal a kormány egyben az illegális úton érkező migránsoknak is üzent. Ahogyan Chris Bowen akkori bevándorlásügyi miniszter mondta: „annak érdekében, hogy le tudjuk beszélni az embereket életük kockáztatásáról és az embercsempészek támogatásáról, fontos hogy lássák, hogy azok az afgán menedékkérők, akikkel szemben Ausztráliának nincs védelembe vételi kötelezettsége, vissza lesznek küldve (származási országukba)” (idézi Phillips – Spinks, 2013: 11).

Rudd és Gillard bevándorlást könnyítő intézkedései mindazonáltal azt eredményezték, hogy a hajókon érkező migránsok száma – mindenekelőtt a célcsoport határozott fellépése és az embercsempészek megfelelő kommunikációja miatt – a munkáspárti kormányzás ideje alatt szignifikáns növekedésnek indult. Az embercsempészek hamis ígéretekkel vették rá az érintetteket az útra, akik elsősorban a Munkáspárt befogadó politikájában bízva szálltak hajókra. A folyamatot jól érzékelteti, hogy míg 2008-ban még csupán 7 hajó érkezett az ausztrál partokhoz összesen 161 migránssal, addig 2010-ben ez a szám már 134 hajó és 6555 fő, 2013-ban pedig 300 hajó és 20 587 illegális migráns (Ausztrál Parlament, 2016).

Forrás: Parliament of Australia
Forrás: Parliament of Australia

Mivel egyre többen vállalkoztak a beutazás e veszélyes, embercsempészeket támogató és egyben irreguláris módjára, a folyamat a tengeren odaveszett személyek számának növekedésével is együtt járt. A Monash Egyetem adatbázisa alapján a Munkáspárt kormányzása alatt csaknem 1200-an vesztették életüket a nyílt vízen (Australian Border Death Database).[5]

A tengeri úton illegálisan érkező migránsok száma 2014-re – a közben kormányfővé választott Tony Abbott intézkedéseinek köszönhetően – 160 főre és csupán egyetlen hajóra csökkent (Phillips, 2015). Abbott 2013-as választási győzelmét követően az ausztrál bevándorláspolitika – kisebb változtatásokkal – visszatért a Howard-féle gyakorlathoz. Abbott 2014-ben újra bevezette a Rudd által eltörölt ideiglenes védelmi vízumot, amely erősen korlátozta az illegális úton érkező migránsok lehetőségeit és jogait. A másik legfontosabb változást a „Szuverén Határok Művelet” (Operation Sovereign Borders) hozta, melynek értelmében a kormány a katonaság hatáskörébe helyezte a hajóval érkező menedékkérőkkel szembeni eljárást. A rendelkezésnek megfelelően jelenleg is katonai hajók járőröznek Ausztrália partjainál. Feladatuk feltartóztatni, visszafordítani vagy indokolt esetben visszavontatni Indonézia felé a menedékkérőket szállító hajókat. Ha és amennyiben azok mégis elérnék Ausztrália területét, úgy a korábbi gyakorlatnak megfelelően, a Karácsony-szigeten kerül sor a menekülés okainak érdemi vizsgálatára. Innen aztán a naurui vagy Pápua Új-Guinea-i befogadó állomásokra szállítják őket. A gyakorlat hatással van az indonéz-ausztrál kapcsolatokra, hiszen Indonézia hivatalos álláspontja szerint Ausztrália nemzetközi jogot sért azzal, ahogyan a szóban forgó hajókkal szemben eljár. Jogi szempontból azonban ez nagymértékben függ attól, hogy pontosan hol tartóztatják fel az adott hajót. Látni kell, hogy Ausztrália és Indonézia egyaránt aláírója az ENSZ tengerjogi egyezményének (United Nations Convention on the Law of the Sea, UNCLOS, ismertebb nevén Montego Bay-egyezmény), amely a nemzetközi vizeket zónákra osztja. Ausztrália biztonsági érdekeit az egyezmény értelmében a szárazföldtől és a territóriumoktól (beleértve – az egyébként Ausztrália migrációs zónáján kívülinek minősülő – Karácsony-szigetet, valamint Ashmore- és Cartier-szigeteket) számított tizenkét-tizenkét tengeri mérföld kiterjedésű parti tenger és csatlakozó övezet biztosítja, amelyen belül az ország szuverenitása sérthetetlen (Kovács, 2006:577).

Abbott ’stop the boat’ politikája – hasonlóan több elődjéhez – azt az üzenetet hordozta magában a menekültek felé, hogy meg se próbálják megközelíteni Ausztrália partjait, hiszen úgyis vissza lesznek fordítva, ha pedig mégsem, akkor Naurura vagy a Pápua Új-Guinea-i Manus-szigetre lesznek deportálva.

Abbott szerint Európa számára is az ausztrál példa a követendő út a bevándorláspolitikában. Ahogyan 2016. szeptember 18-án Prágában fogalmazott: „a hatékony határvédelem nem a túlzottan érzületeseknek való, viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy életeket mentsünk, és megvédjük a nemzeteket. Az egyetlen járható út a hajókat és ezáltal a nyílt vízen bekövetkezett haláleseteket megállítani – (nem véletlen, hogy) több mint két éve nem jött illegális úton hajó Ausztráliába, valamint útközben sem fulladt bele senki a tengerbe. (…) Azáltal, hogy megállítottuk a hajókat, képesek vagyunk több, valóban védelmi helyzetben lévő menekültet befogadni, hiszen a kérelmezők sorsáról Ausztrália dönt, nem pedig az embercsempészek.” (Abbott, 2016).

Malcolm Turnbull, Abbott utódja, a jelenlegi liberális-nemzeti koalíció elnöke napjainkban is folytatja Ausztrália ’stop the boats’ politikáját. A szakpolitika eredményességét mutatja, hogy Ausztrália Turnbull kormányzása alatt képes volt a Humanitárius Programban befogadható menekültek számát emelni. Ahogy Turnbull az ENSZ 2016. szeptember 19-i menekültügyi csúcsértekezletén fogalmazott: a hajók megállításával „tényleges segítséget tudtunk nyújtani a menekülteknek. A bizonyosság nélkül (vagyis, hogy sikeresen léptünk fel a tengeren érkezőkkel szemben) nem tudtuk volna emelni a menekültkvótát, s több mint harmincöt százalékkal bővíteni a világ harmadik legnagyobb állandó áttelepítési programját. S nem engedhettük volna meg magunknak, hogy ezen felül több mint tizenkétezer szíriai és iraki menekültet is befogadjunk.” (March, Anderson 2016).

Végezetül megjegyzést érdemel, hogy Ausztrália a – nemzetközi összehasonlításban is példátlanul szigorú és éppen ezért a nemzetközi közösség részéről is fokozott nyomás alatt álló – menekültpolitikája miatt szokatlan migráció-szabályozási megoldásoknak is teret engedett az elmúlt időszakban, amikor – a Fülöp-szigetekkel, Kirgizisztánnal, Kanadával és Malajziával folytatott, ám végül kudarcba fulladt egyeztetések után – 2014 szeptemberében megállapodást (Memorandum of Understanding) írt alá Kambodzsával. A megállapodás különlegesnek számít abban az értelemben, hogy egy hagyományosan áttelepítő (tehát menekülteket fogadó) ország, menekültek befogadásáról állapodott meg egy fejlődő (vagyis hagyományosan nem menekülteket befogadó) országgal. Ausztrália ezzel is megoldást kívánt találni annak a napjainkban mintegy kétezer főnek a helyzetére, akik Nauru és a Pápua Új-Guinea-i Manus-szigeten tartózkodnak, s bizonyos előfeltételeknek megfelelnek. A szándéknyilatkozat egy 55 millió ausztrál dollár összesített költségvetésű programnak ad keretet: arról szól, hogy olyan harmadik országbeli állampolgárokat, akik eredetileg Ausztráliától kértek menedékjogot, s az eljárás idejére Nauru szigetén kerültek elhelyezésre, majd menedékjogot kaptak, ha és amennyiben azt önként vállalják, az ausztrál kormány kizárólagos finanszírozása mellett Kambodzsába telepítik. Közelmúltbeli európai tapasztalatokat idéz, hogy a program indulása óta alig tíz fő vett benne részt, s többnyire már ők sem tartózkodnak Kambodzsában. Vannak, akik időközben visszatértek származási országukba, köztük olyanok is, akik korábban életük védelmében hagyták el hazájukat. Tény, hogy a megállapodást övező nagyfokú titokzatosság, a kevés nyilvánosan megismerhető információ és a felek több lényeges elemhez (pl. a megállapodás időtartamához; a résztvevőknek biztosított jogokhoz és szolgáltatásokhoz) kapcsolódó eltérő nyilatkozatai a hatékony végrehajtás ellenében hatnak. Az előzmények ismeretében talán érthető, hogy az ausztrál kormány ilyen szokatlan konstrukciókat is latba vet a világ ezen szegletében is egyre fokozódó migrációs nyomás kezelése érdekében; mindazonáltal az említett szigeteken tartózkodók nagy része továbbra is csak a már említett speciális vízumtípusok, valamint az időközben némileg enyhített tartózkodási feltételek[6] keretei között keresheti boldogulását – más országba vagy Ausztráliába való áttelepítésükre, legalábbis a hivatalos nyilatkozatok szerint, lényegében nincs esély (Gleeson, 2016).


Abbott, Tony (2016): „Tony Abbott lets fly at Russia and EU’s lax border control in Prague” – The Australian – Elérhető: http://www.theaustralian.com.au/news/nation/tony-abbott-lets-fly-at-russia-and-eus-lax-border-control-in-prague/news-story/b184ffd903508b62c99982bff115a3da (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

Abbott, Tony (2013): „Tony Abbott evokes John Howard in slamming doors on asylum seekers – The Sydney Morning Herald” Elérhető: http://www.smh.com.au/federal-politics/federal-election-2013/tony-abbott-evokes-john-howard-in-slamming-doors-on-asylum-seekers-20130815-2rzzy.html (Letöltve: 2016. szeptember 22.)

Abbott, Tony (2010): „Address to the Australia Day Council. Australia Day Dinner, Melbourne” Elérhető: http://australianconservative.com/2010/01/tony-abbottaustralia-day-has-many-meanings/ (Letöltve: 2015. május 14.)

Australian Border Deaths Database: Elérhető: http://artsonline.monash.edu.au/thebordercrossingobservatory/publications/australian-border-deaths-database/ (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

Ausztrál Parlament (2016): Az ausztrál Parlament hivatalos honlapja: www.aph.gov.au (Letöltve: 2016.09.23.)

Fact sheet – Australia’s Refugee and Humanitarian programme Elérhető: https://www.border.gov.au/about/corporate/information/fact-sheets/60refugee#d (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

Fox, Peter D. (2010): „International Asylum and Boat People: The Tampa Affair and Australia’s Pacific Solution.” Md. J. Int’l L. 25: 356-373.o. Elérhető: http://digitalcommons.law.umaryland.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1529&context=mjil (Letöltve: 2016. szeptember 20.)

Frame, Thomas R. (2004): „No Pleasure Cruise: The Story of the Royal Australian Navy.” Crows Nest: Allen & Unwin. 1-352.o.

Gillard, Julia (2010): „Moving Australia Forward” Speech to the Lowy Institute for International Policy, Sydney, 6 July. Elérhető: http://www.lowyinstitute.org/files/pubfiles/Moving-Australia-forward_JuliaGillard-PM.pdf (Letöltve: 2015. április 14.)

Gleeson, Madeline (2016): The Australia-Cambodia Refugee Relocation Agreement Is Unique, But Does Little To Improve Protection. Migration Policy Institute. September 21, 2016. Elérhető: http://www.migrationpolicy.org/article/australia-cambodia-refugee-relocation-agreement-unique-does-little-improve-protection (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

Howard, John (2001): John Howard’s policy speech. Australian Politics 28 October. Elérhető: http://www.australianpolitics.com/news/2001/01-10-28.shtml (Letöltve: 2016. szeptember 22.)

Illegal Maritime Arrivals (2016): Applying for a protection visa. Elérhető: http://www.ima.border.gov.au/en/Applying-for-a-protection-visa/Temporary-Protection-visas (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

IOM (2016): Migration Flows – Europe. Elérhető: http://migration.iom.int/europe/ (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

Kovács, Péter (2006): Nemzetközi közjog. Osiris Kiadó. 1-674.o. ISBN 9789632762104

National Museum of Australia, 2015: 1966: Holt government effectively dismantles White Australia policy Elérhető: http://www.nma.gov.au/online_features/defining_moments/featured/end_of_the_white_australia_policy (Letöltés ideje: 2015.12.04.)

Magner, Tara (2004): „A less than ‘Pacific’solution for asylum seekers in Australia” International Journal of Refugee Law 16.1: 53-9 o.

March, Stephanie, Anderson, Stephanie (2016): „UN refugee summit: Malcolm Turnbull and Peter Dutton tout Australia’s immigration policy” – ABC.net.au – Elérhető: http://www.abc.net.au/news/2016-09-20/australia-urges-un-nations-to-adopt-its-border-control-policy/7860160 (Letölve: 2016. szeptember 23.)

Marr, David and Wilkinson, Marian (2004): Dark Victory – Allen & Unwin, Crows Nest, NSW, Australia, ISBN: 1 74114 447 7, 1-480. o.

McDonald, Matt (2011): „Deliberation and resecuritization: Australia, asylumseekers and the normative limits of the Copenhagen School.” Australian Journal of Political Science 46.2: 281-295.o.

McKenzie, Jaffa and Hasmath, Reza (2013): „Deterring the ‘boat people’: 
Explaining the Australian government’s People Swap response to asylum seekers.” Australian Journal of Political Science, 4: 417-430.o.

McNavin, Anne (2007): The Liberal Paradox and the Politics of Asylum in Australia. Australian Journal of Political Science, 42:4, 611-630.o.

Miller, Paul W. (1999): Immigration Policy and Immigrant Quality: The Australian Points System. The American Economic Review, Vol. 89, No. 2. 192-197. o.

OECD (2016): International Migration Outlook 2016. Elérhető: http://www.keepeek.com/Digital-Asset-Management/oecd/social-issues-migration-health/international-migration-outlook-2016_migr_outlook-2016-en#.V-ZHrDUw7IU#page1 (Letöltve: 2016. szeptember 25.)

Pannett, Rachel (2010):„Australia’s Rudd Calls Vote on Leadership”. The Wall Street Journal.  Elérhető: http://www.wsj.com/articles/SB10001424052748704629804575324534190936548 (Letölve: 2016. szeptember 22.)

Phillips, Janet, and Spinks, Harriet (2013): „Boat arrivals in Australia” Elérhető: http://sievx.com/articles/psdp/20130129BoatArrivals1976-2013.pdf (Letöltve: 2016. szeptember 19.)

Phillips, Janet (2015): „Boat arrivals and boat ‘turnbacks’ in Australia since 1976: a quick guide to the statistics” Elérhető: http://www.aph.gov.au/About_Parliament/Parliamentary_Departments/Parliamentary_Library/pubs/rp/rp1516/Quick_Guides/BoatTurnbacks (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

Rudd, K. (2008): „Hard Heads, Soft Hearts: A Future Reform Agenda for the New Australian Government.” Speech at Progressive Governance Conference, London, 4 April 2008.

Westmore, Peter (2010): ’Why Gillard’s ‘East Timor solution’ cannot work’ News Weekly – Elérhető: http://newsweekly.com.au/article.php?id=4369 (Letöltve: 2016. szeptember 23.)

[1] Bár jelen elemzésnek nem tárgya a kérdés részletes vizsgálata, mindenképpen említést érdemel, hogy Ausztrália az 1980-as évek óta számos különböző fókuszú és felső határt előíró programot működtet a legális migráció szabályozottságának fenntartására. Ezek: a Migrációs Program (amelyen belül külön program létezik a családtagok és számos alprogram a magasan képzettek számára), a Humanitárius Program (a nemzetközi védelemben részesített, évente 12-14 ezer fős kvótát kitevő áttelepített számára), s végezetül a Transz-Tasmán Utazási Megállapodás (az új-zélandi állampolgárok tartózkodásának szabályozására már 1973-ban létrehozott külön program) (Miller, 1999:192).

[2] Megjegyzendő, hogy e konstrukcióhoz hasonló a világ más országaiban, így az Európai Unió több tagállamában is ismert; mint például a humanitárius vízum.

[3] E vízumtípust később egy kifejezetten munkavállalási vagy tanulmányi célokat szolgáló vízumtípus (Safe Haven Entreprise Visa) is kiegészítette – ismételten hangsúlyozzuk – az illegálisan érkezett migránsok számára (Illegal Maritime Arrivals, 2016).

[4] 1. Bizonyos szigetek Ausztrália migrációs zónájából való kivétele. 2. Ausztrál Védelmi Erők felhatalmazása az illegális migránsokat szállító hajók feltartóztatására. 3. Illegális migránsok deportálása Naurura és Pápua Új-Guineára.

[5] Csupán a párhuzam miatt említjük meg, hogy Európában csak 2016 első kilenc hónapjában több mint 3 500-an vesztették életüket a Földközi-tengeren (IOM 2016).

[6] A naurui befogadó állomáson 2015 októberében, a Manus-szigeti létesítményben 2016 májusában oldották fel az őrizeti minősítést, s tették az intézményeket ezáltal nyitottá. Ez az új rendelkezés korlátozott területű szabad mozgást biztosít az intézményben elhelyezetteknek, ellenben több konfliktus forrása lehet a helyi lakosokkal.