Hotspotok Afrikában? Vitatott ötletből realitás
Marsai Viktor elemzése
Az elmúlt hónapokban az Európai Unió és tagállamai számos találkozón – többek között a 2017. augusztus 28-án Párizsban lezajlott migrációs mini-csúcstalálkozón – próbáltak válaszokat adni az Afrikából Európa felé irányuló migrációra. A fejlesztési segélyezés, a gazdaságélénkítés, illetve a katonai és a rendőri segítségnyújtás mellett ennek mind gyakrabban emlegetett elemét képezik a kontinensen kialakítandó hotspotok. Jelen írás azt veszi szemügyre, hogy az európai államok egyre inkább formát öltő, Párizsban kikristályosodó, átfogó stratégiája milyen lépésekben testesült meg eddig, és mi várható ettől a jövőben.
Néhány alapvetés
Az afrikai migráció kapcsán – a félreértések elkerülése végett – rögtön a tanulmány elején érdemes lefektetnünk néhány alapvető tényt. Talán az a legfontosabb, hogy az afrikai migránsok – legyenek menekültek vagy gazdasági okokból útra kelők – zöme nem akarja elhagyni a kontinenst, és egy másik afrikai országban keres boldogulást. Ez mindenképpen megnyugtató, figyelembe véve, hogy – különféle becslések és statisztikák alapján – a földrészen napjainkban mintegy 20 millió menekült[1] és legalább ugyanennyi egyéb, a határokat tartósan átlépő személy található, nem is beszélve a belső menekültekről és a vidék-város viszonylatban elvándorlók tízmilliós tömegeiről. A másik, keveset hangoztatott – vagy sokszor egyenesen tévesen tagadott – tény, hogy a kontinenst elhagyó afrikaiak nem kizárólag Európát célozzák meg: különösen Kelet-Afrikában legalább ekkora vonzerőt jelent számukra az Arab-öböl térsége, ahol milliós számban vállalnak munkát a gazdag olajországokban. Ennek mértékét jól szemlélteti, hogy egy-egy diplomáciai csörte keretében például Szaúd-Arábia egyik napról a másikra rendszeresen deportál haza tízezrével etióp vendégmunkásokat illegális tartózkodásukra hivatkozva. 2013-ban a Nagy Etióp Újjászületés Gát miatt kirobbant feszültség kapcsán, amely az egyiptomi kormányzat szerint jelentősen korlátozta volna az országba érkező vízmennyiséget, Rijád – szolidaritását kifejezvén az arab állam iránt – 100 000 etióp munkavállalót űzött haza.[2] 2017 nyarán pedig 35 000 etióp érkezett haza a félszigetről, kihasználva az ,,amnesztiát” és az azzal járó pénzügyi támogatást, s egyúttal megelőzve a kényszerdeportálást.[3] Az Öböl mellett meg kell említenünk az Észak-Amerika, Ausztrália és Kelet-Ázsia iránt növekvő érdeklődést is.[4]
Így tehát az észak-afrikai partok felől a kontinensünkre érkező embertömeg csak a jéghegy csúcsa; bár kétségtelenül impozáns csúcsa, hiszen az elmúlt négy évben több mint 600 000 ember lépett az EU – azon belül is döntően Olaszország – területére a középső- és nyugat-mediterrán útvonalon keresztül.[5]
Ezen a ponton szükséges feltennünk azt a kérdést, hogy vajon miért csak most jelent meg ez az embertömeg az európai partoknál, és hogy mit várhatunk a jövőben? Ennek kapcsán alapvetően két nagy trend feszül egymásnak, ami a jelen és a jövő folyamatait is meghatározza: az afrikai kontinens hosszú távú folyamatai, illetve az olyan, ,,pillanatnyi” események, mint az arab tavasz.
Ami a hosszú távú folyamatokat illeti: a jelenleg is tartó népességrobbanás, az államiság kihívásai, a klímaváltozás, a szélsőséges iszlamista csoportok erősödése, a társadalmi egyenlőtlenségek mind hozzájárulnak a migrációhoz. Ezek között nem találunk lényegi új elemeket, amit a pécsi Afrika Kutatóközpont által gondozott, 2012-es magyar nyelvű kötet is igazol, hiszen a kutatók körében már korábban is ismert volt, hogy az afrikai kontinens lakói nagy számban szeretnének eljutni Európába.[6] E téren középtávon sem várhatunk érdemi változást: Afrikában ma 1,2 milliárd ember él, 2050-re pedig mintegy 2,5 milliárd fog.[7] Ha ennek a számnak évente csak egy ezreléke választja az elvándorlást a kontinensről, az is 1-2 millió főt jelentene, és tekintélyes hányaduk bizonyosan Európa felé indulna.
Ennek kapcsán azonban rögtön felmerül az a kérdéskör, hogy milyen eséllyel, hogyan és milyen módon (regulárisan vagy irregulárisan) és mennyien juthatnak el az európai kontinensre?
E kérdések megválaszolásában a fókusz – földrajzi okokból – az észak-afrikai államokra, a határok átjárhatósága alapján pedig elsősorban Líbiára kerül. Az arab tavasz előtt az észak-afrikai autoriter rezsimek egyfajta ,,cordone sanitere”-ként védték az EU déli határait nem csupán a migrációtól, de a fegyver- és drogkereskedelemtől vagy a szélsőséges csoportoktól is. Vagyis Európát csak jelentősen tompított formában, néhány ezer vagy legfeljebb tízezer irreguláris bevándorló révén érintették az afrikai kontinens folyamatai.
Az észak-afrikai államok segítségnyújtása természetesen nem volt önzetlen: Moammer Kadhafi például az ezredforduló után ehhez kapcsolódóan tudta elérni nemzetközi rehabilitációját, és tört ki az elszigeteltségből.[8] Az autoriter rezsimek által működtetett szűrőrendszer azonban többé-kevésbé működött, egészen a 2011-es eseményekig. Az észak-afrikai térségben az arab tavasz legnagyobb vesztese Líbia volt, ahol a központi hatalom összeomlása után mindmáig nem alakult ki cselekvőképes kormányzat. Hasonlóan Szíriához, az Észak-Afrikában élők zöme is közel két évet várt arra, hogy rendeződjön a helyzet – hiába. 2013-tól ezért – elsősorban a Líbiában élő külföldi vendégmunkások körében – egyre többen döntöttek úgy, hogy Európában próbálnak meg boldogulni. Ez a válasz tehát a ,,miért most?” kérdésre. 2014-ben már több mint 170 000 ember kelt át a Földközi-tengeren, és ez a trend azután is folytatódott. A líbiai kapu nem csupán a környező országok irányából szívta el a migrációt, de a Közel-Kelet felől is sokan választották ezt az irány. 2014 és 2017 között egyértelműen Líbia szolgáltatta és szolgáltatja a fő átjáróházat az Európába tartó afrikai migránsok számára, melyen keresztül – mint már említettük – 600 000 fő érte el az olasz partokat.
Az elmúlt hónapok adataiból úgy tűnik, hogy Líbia vonatkozásában – legalábbis a migráció terén sikerült bizonyos eredményeket felmutatni: júliusban és augusztusban mind az előző hónapokhoz, mind az előző év hasonló időszakához képest jelentősen csökkent az Olaszországba érkezők száma.[9] Az MKI egy másik, hamarosan megjelenő elemzésében részletesen fogunk foglalkozni ennek hátterével. Azonban az óvatos optimizmus mellett is érdemes szem előtt tartanunk a realitásokat: a líbiai politikai csoportok, illetve hatalmi központok, azaz a különféle, jórészt önálló fegyveres milíciák nagyon messze állnak attól, hogy konszenzus alapján kialakítsanak egy működő líbiai államot, amely képes lenne az országban meglévő kihívásokat (a migrációt, az erőszak-monopólium elvesztését, a radikális csoportok működősét vagy a csempészetet) kezelni. Ennek elérése még a legoptimistább forgatókönyvek esetén is hosszú évekbe fog telni.
Ez a felismerés arra ösztönözte az európai vezetőket, hogy a líbiai rendezés mellett készítsenek egy B-tervet is. Ennek egyszerre vált részévé a jelenleg nyitva álló kapu bezárása (nem feltétlenül Líbiában), illetve a hosszú távú afrikai folyamatok következményeinek mérséklése. Az utóbbi hosszú előzményekre tekint vissza, bár a fellépés intenzitása, politikai támogatottsága és a hozzárendelt összegek meglehetősen széles skálán mozogtak. Az előbbi cél, tehát az útvonalak lezárása kapcsán a párizsi csúcs és az azt megelőző időszak azonban néhány olyan új fejleményt hozott, amelyek jelentősen megváltoztathatják az addigi trendeket.
Török modell Afrikában?
Az EU-török megállapodás sikere miatt gyakran hangzanak el azok a felvetések, hogy Európának hasonló megállapodásra lenne szüksége Líbiával, és maga a líbiai kormányzat is ilyen igényt fogalmazott meg. Csakhogy, amint azt az EU külügyi és biztonságpolitikai képviselője megfogalmazta, az észak-afrikai ország helyzete alapvetően eltér Törökországétól.[10] És valóban: a török állam működik, rendelkezik közigazgatással és az erőszak monopóliumával, míg Líbia működésképtelen ország, ahol a kormányzat nem vagy alig képes érvényesíteni az akaratát.
Ez mégsem jelenti azt, hogy Afrika kapcsán ne került volna sor a törökhöz hasonló megállapodás-csomag megkötésére: 2016 októberében az Európai Tanács arról döntött, hogy gazdasági és technikai segítségnyújtással igyekszik támogatni a szubszaharai kibocsátó- és tranzitországokat, mindenekelőtt Nigert, Nigériát, Szenegált, Etiópiát és Malit.[11] A csomag egyik eleme a 2016. decemberi EU-nigeri megállapodás volt, melynek keretében az Unió 610 millió eurót ajánlott fel a Líbia felé tartó migránsok legfontosabb tranzitországaként szolgáló afrikai ország támogatására. Ennek eredményét jelzi, hogy míg 2016-ban összesen 300 000 ember kelt át a sivatagi országon, addig 2017 közepéig csak 60 000. Bár a kiesők egy része veszélyes, új sivatagi utakat keresett, az érkezők számának csökkenését Líbiában is érzékelték.[12]
Az uniós segítség számbavételénél nem feledkezhetünk meg a jelentősebb bilaterális támogatásokról sem. 2016 októberében Angela Merkel német kancellár az afrikai körútján három országot látogatott végig. Maliban, Nigerben és Etiópiában gazdasági együttműködést ajánlott fel a lakosság elvándorlásának megfékezésére, az agyelszívás mérséklésére és a fegyveres konfliktusok megoldására. Merkel az Afrikai Unió addisz-abebai székhelyén tartott beszédében egyértelművé tette, hogy az addiginál komolyabb erőfeszítéseket vár az afrikai országoktól az Európába tartó migráció megfékezésében, cserében viszont Németország és az EU is elkötelezettebb lesz a kontinens támogatásában.[13] A kancellár asszony beszédét tettek követték: Maliban Németország 1000 főre növelte részvételét az ENSZ MINUSMA békeműveletében, ráadásul négy Eurocopter Tiger támadó és négy NH-90 szállítóhelikopterrel is megtámogatták a missziót.[14]
Németország mellett Olaszország is igyekezett szorosabbra fonni kapcsolatát a Szaharától délre fekvő államokkal. Ennek keretében – a líbiai Szarrádzs-kabinettel folyó tárgyalásokkal párhuzamosan – Róma fokozta a Niamey-jel folytatott egyeztetéseket.[15] Az olasz kormányzat – a Nemzetközi Migrációs Szervezettel (IOM) közösen – komoly befektetéseket hajtott végre Nyugat-Afrikában a termőföldek szakszerűbb védelme érdekében, hogy ezzel fékezze a klímaváltozás által kiváltott migrációt.[16] Emellett, ugyancsak Nyugat-Afrikában, Róma és az IOM elindította az ,,Aware Migrants” projektet, amelynek keretében az út veszélyiről, viszontagságairól igyekeztek tájékoztatni a helyi lakosságot. A közösségi médiában, rádió- és tévéadókon sugárzott üzenetekben az utat már megtett honfitársaik számoltak be az általuk átélt megpróbáltatásokról.[17]
A teljesség igénye nélkül felsorolt példáink között végül meg kell említenünk Theresa May brit miniszterelnök 2016. szeptemberi addisz-abebai látogatását is. A brit és az etióp kormány közös terve keretében 100 000 új munkahelyet fognak létrehozni két nagy ipari park formájában. Nagy-Britannia összesen félmilliárd dollárral támogatná a beruházást. A terv különlegessége, hogy a munkahelyek 30%-át az Etiópiában élő 700 000 külföldi menekült között kellene szétosztani. Nem véletlen, hogy May úgy beszélt a beruházásról, mint amely modellül szolgálhat a kontinensen kívülre irányuló migráció mérséklésében.[18] A fő kérdés persze az, hogy miként kerül majd sor a megvalósításra, mivel ennek részletei egyelőre még nem ismertek.
A párizsi mini csúcstalálkozó
A fentiekből látszik, hogy az európai nagyhatalmak körében az afrikai migráció fékezésére készített B-terv, vagyis a push-faktorok mérséklésére és a Líbián kívüli tranzitterületek lezárására irányuló elképzelések korántsem számítanak újdonságnak. Bár a párizsi mini csúcstalálkozó e folyamat fontos részét képezte, valójában nem sok új elemet tett hozzá az addigiakhoz.
A líbiai, csádi, nigeri, francia, olasz, spanyol és német állam-, illetve kormányfők, valamint az EU külügyi és biztonságpolitikai képviselője, Federica Mogherini több dologban is megállapodtak. Először is – immáron sokadszor – leszögezték, hogy a helyzet kezelésében elengedhetetlenek a fejlesztési támogatások. A támogatások fő kereteit Angela Merkel már 2017 júliusában, a hamburgi G-20-as csúcstalálkozón bejelentette három nagy terv, az ún. Compact Africa, az Afrikai Marshall Terv és a Pro! Afrika formájában. Ezekből az első kettő alapvetően beruházásokat szeretne vinni az afrikai kontinensre mind az állami, mind a magánszektorból, míg az utóbbi a digitalizáció támogatásával szándékozik növelni a földrész versenyképességét. A szép elképzelések megvalósításának nehézségeit jelezte, hogy kezdetben az 54 afrikai állam közül mindössze hét (Tunézia, Marokkó, Elefántcsontpart, Ghána, Ruanda, Etiópia és Szenegál) bevonását tervezték a G-20-ak.[19] A tervekről Párizsban sem derült ki több; Mogherini is csak a 2016 őszén már elhangzott számokat emlegette, amelyek értelmében a magántőke bevonásával 44 milliárd eurónyi többlettőkét szeretnének Afrikába vonzani.[20]
A tervek megvalósíthatóságával kapcsolatban érdemes óvatosnak lennünk. Fontos kérdés ugyanis, hogy a privátszektor maga is úgy látja-e, hogy ezek a befektetések saját érdekeit is szolgálják, és hogy a nemzetközi szervezetek, illetve államok által kínált védőháló kellően ellensúlyozza-e a kockázatokat. Márpedig a válasz többnyire negatív. Ha csak a közelmúlt példáinál maradunk: az Egyesült Államok előző elnöke, Barack Obama sokáig késlekedő ,,afrikai nyitása” az amerikai magántőke számára szeretett volna szélesebb utat nyitni a kontinensre, és bár az első USA-Afrika csúcstalálkozón csaknem 33 milliárd dollárt ajánlottak fel, ennek csak a töredéke realizálódott.[21] Hasonlóan kevés valósult meg a szomáli államépítésre az európai államok által 2013-ban elfogadott 1,8 milliárd eurós vállalásból is.[22]
A gazdaságfejlesztéshez hasonlóan, a találkozón előkerült második elemben, a tranzitállamok számára nyújtott katonai segítségben sincs sok újdonság. Ez jobbára felszerelésben, logisztikai és kiképzési támogatásban fog lecsapódni. Júliusban az EU 50 millió euró keretösszegű támogatásról döntött az ún. Száhel G5 országok (Mali, Mauritánia, Niger, Csád, Burkina Faso) számára a migráció és a terrorizmus elleni harc elősegítésére. A vállalkozás keretében a G5 egy 10 000 fős regionális erőt hozna létre katonai, rendőri és civil komponenssel,[23] melyek mérethez viszonyítva az EU támogatása elenyésző. Fontos ugyanakkor, hogy a már említett MINUSMA ENSZ-misszió Maliban, illetve a francia Barkhane Hadművelet a G5-ök területén (amelyben 3 500 francia katona vesz részt),[24] kiváló alapot szolgáltathat a száheli haderők harckészségének erősítéséhez.
A csúcstalálkozón az igazi nóvumot a harmadik elem, az ún. hotspotok diskurzusba emelése jelentette. Emmanuel Macron francia elnök már 2017 júliusában beszélt arról, hogy olyan táborokat kellene létrehozni Európán kívül, amelyekben le lehetne folytatni az érkező migránsok státusát tisztázó menekültügyi eljárásokat, és eldönteni, hogy jogosultak-e nemzetközi védelemre vagy gazdasági okokból vágtak neki az útnak.[25] Bár egyelőre nem sok konkrétum hangzott el ezzel kapcsolatban, valószínűleg ez azt is jelentené, hogy az EU határait elért afrikai irreguláris migránsok is automatikusan visszakerülnének az ottani táborokba. Németország kezdetben elutasító volt a javaslattal szemben, de a párizsi találkozóra Berlin revideálta álláspontját, és elfogadhatónak tartotta hotspotok létrehozását. A táborok üzemeltetését az ENSZ látná el, a költségek zömét azonban az EU fedezné. A németek kikötötték, hogy a táboroknak megfelelő védelmet és életkörülményeket kell biztosítaniuk az odaérkezők számára.[26] Bár ez első hallásra különösnek tűnhet, a Csádban levő, részben az ENSZ által üzemeltetett, főként darfúri menekülteket befogadó övezetek katasztrofális állapota ismeretében már érthető. Vagyis Berlin garanciákat akart kapni arra nézve, hogy a Száhelben létrehozott, az EU-hoz köthető táborok nem lesznek a közösség szégyenfoltjai, és megfelelő pénzügyi, illetve humán forrás lesz biztosítva számukra. Mindez már nem is áll olyan messze a magyar miniszterelnök egy évvel korábbi, akkor sokat támadott, ,,gigantikus menekülttáborra” tett javaslatától,[27] azzal a fontos különbséggel, hogy az uniós táborok nem Líbiában, hanem attól délre kapnának helyet.
A párizsi csúcs alapvetően ezt a gordiuszi csomót tűnik átvágni, nevezetesen, hogy hogyan lehet Európán kívül olyan stabil zónát találni/létrehozni, ahol ki lehet alakítani biztonságos hotspotokat. Bár a líbiai stabilitást megteremtését célzó politikai folyamatok zajlanak, senki sem merné felelősséggel vállalni, hogy záros határidőn belül el is vezetnek valahová. Így egyelőre minden Líbiát is tartalmazó megoldási csomag instabil. A párizsi csúccsal azonban eldőlt, hogy az EU Líbiától délre állítaná fel a védőhálóját, hogy a menekültügyi eljárások ottani lefolytatásával helyben elvégezze a nemzetközi védelemre szorulók és az arra nem jogosultak szétválogatását, s feltartóztassa a migránsok tömegeit. Ehhez a résztvevők a két, a földrajzi körülmények miatt a tranzitproblémában leginkább érintett ország, Csád és Niger vezetőinek beleegyezését is elnyerték, bár sok múlik még a részleteken, hiszen az előbbi ország elnöke, Idriss Deby például azt hangsúlyozta, hogy nem fognak olyan táborokat nyitni, amelyek az egész kontinensről odavonzanák az embereket.[28] Mindazonáltal a terv jónak tűnik, és évente több tízezer ember életét menthetné meg, hiszen nem csak a rendkívül veszélyes földközi-tengeri átkeléstől, hanem a sokak szerint annál sokkal több halálos áldozatot követelő szaharai utazástól, illetve a polgárháborús Líbiától is megvédené az útra kelőket.
Az ördög persze a részletekben rejlik. Fontos kérdés lesz, hogy miként és mikor sikerül a fentebbi tervet átültetni a gyakorlatba. Egészen biztos, hogy ehhez még hónapokra – ha nem évekre – és nagyon sok euróra lesz szükség, de akkor is tagadhatatlan eredmény, hogy az eddigi, szépségtapasznak se tekinthető megoldások (mint az ,,embercsempészek elleni”, de valójában elsősorban mentőtevékenységet végző EUNAVFOR MED Sophia földközi-tengeri EU-művelet) után az európai államok végre valóban ott igyekeznek kezelni a problémát, ahol érdemi megoldást lehet találni rá.
[1] Global Trends. Forced Replacement in 2015, [online], 2016., 60. o. Forrás: unhcr.org [2017.10.01.]
[2] Saudis expel 100,000 Ethiopians, [online], 2013.12.06. Forrás: Al-Jazeera [2017.09.22.]
[3] 35,000 Ethiopians return from Saudi Arabia on special amnesty program, [online], 2017.06.24. Forrás: Africanews [2017.09.22.]
[4] Az afrikai migráció trendjeiről magyarul lásd: TARRÓSY István – GLIED Viktor – KESERŰ Dávid (szerk.): Új népvándorlás. Migráció a 21. században Afrika és Európa között. Publikon, Pécs, 2012.; MARSAI Viktor: A migrációs diskurzus margójára I – Afrika mint kibocsátó régió, [online], SVKK Elemzések 2016/13. Forrás: UNI-NKE.hu [2017.09.22.]
[5] KINGSLEY, Patrick: Flow of Migrants to Italy Slows, but Nobody Knows Why, [online], 2017.08.18. Forrás: New York Times [2017.09.22.]
[6] TARRÓSY István – GLIED Viktor – KESERŰ Dávid, 2012.
[7] World Population Prospects. Key Findings and Advanced Tables. 2015 Revision, [online], 2015., 1. Forrás: Esa.un.org [2017.09.25.]
[8] Besenyő János – Marsai Viktor: Országismertető – Líbia. MH Összhaderőnemi Parancsnokság, Székesfehérvár, 2012.
[9] Italian minister defends methods that led to 87% drop in migrants from Libya, [online], 2017.09.02. Forrás: Guardian [2017.10.01.]
[10] RENKIN, Jennifer: Migration: EU rejects proposals for Turkey-style deal for Libya, [online], 2017.01.29. Forrás: Guardian [2017.09.29.]
[11] EU agrees to boost efforts to tackle illegal migration from Africa, [online], 2016.10.21. Forrás: Reuters [2017.09.29.]
[12] GUILBERT, Kieran: Niger smugglers take migrants on deadlier Saharan routes: U.N., [online], 2017.08.08. Forrás: Reuters [2017.09.29.]
[13] WITHNALL, Adam: Angela Merkel tells African Union it must do more to stop migration to Europe, [online], 2016.10.11. Forrás: Independent [2017.09.30.]
[14] More soldiers for Mali, [online], 2017.01.26. Forrás: Bundesregierung [2017.09.30.]
[15] BOCCHI, Alessandra: Italy looks to Niger for deal on Libya migration, [online], 2017.03.08. Forrás: Libyaherald [2017.09.30.]
[16] West Africa Climate Migration Project, [online], 2017 Forrás: IOM [2017.09.30.]
[17] GUILBERT, Kieran: ‘Aware Migrants’ campaign launches in Africa as arrivals to Italy soar. [online], 2017.03.15. Forrás: Reuters [2017.09.30.]
[18] Refugee crisis: Plan to create 100,000 jobs in Ethiopia, [online], 2016.09.21. Forrás: BBC [2017.09.30.]
[19] Angela Merkel’s neighborly plan for Africa, [online], 2017.07.11. Forrás: Politico [2017.09.30.]
[20] Speech by Federica Mogherini at the Roundtable 5 on Global Compact at the United Nations, [online), 2016.09.20. Forrás: EEAS [2017.09.30.]
[21] MARSAI Viktor: Az első USA-Afrika csúcstalálkozó értékelése. Nemzet és Biztonság, 2014/5. szám, 2-14.o.
[22] A New Deal for Somalia, [online], 2013.09.16. Forrás: EEAS [2017.10.01.]
[23] EU to give 50 million euros for African force in Sahel, [online], 2017.06.07. Forrás: Capitalnews [2017.10.01.]
[24] Opération Barkhane, [online], 2017.08.31. Forrás: Defence.gouv.fr [2017.10.01.]
[25] African, EU leaders meet for migration summit, [online], 2017.08.28. Forrás: Hiiraan [2017.10.01.]
[26] Europe-Africa summit yields new approach to asylum claims, [online], 2017.08.28. Forrás: Hiiraan [2017.10.01.]
[27] Keményen nekimentek Orbán líbiai ötletének, [online], 2016.09.27. Forrás: MNO [2017.10.01.]
[28] Az afrikai országokra bíznák a piszkos munkát, [online], 2017.08.30. Forrás Index [2017. október 1.]
Kiemelt kép forrása: pambazuka.org
