„Schengen és Dublin III” jogrendszere

Bárkit kérdezzünk ma Európában, mindenki számára nyilvánvaló, hogy az európai bevándorlás-politika gépezetébe az elmúlt hónapokban (jókora) homokszem került. Tény, hogy a korábbi megoldások, amelyek egyidejűleg kívánták térségünket – idegenrendészeti szempontból – nyitott, ugyanakkor biztonságos, valamint – menekültügyi szempontból – szolidáris, egyúttal hatékony értékközösség képében megjeleníteni, most nem, vagy csak részben tükrözik a kor elvárásait. Joggal merül fel a kérdés: van-e esély a már elért eredmények megőrzésére? Képesek leszünk-e tanulni a hibáinkból, s egy valóban fenntartható rendszer felé lépéseket tenni? Vagy a korábbi schengeni és dublini szabályoknak leáldozott? Rövid kitekintés a probléma gyökereiről és egyes megoldási alternatívákról.

Már elöljáróban érdemes leszögezni, hogy az, ami jelenleg körülöttünk zajlik, az Európai Unió elmúlt 30 éves jogfejlődésének rövid időn belüli „igen fájó arculcsapásával” fenyeget. Európa a huszonnegyedik órájában jár annak, hogy mostanáig elért schengeni vívmányai megőrzése érdekében beavatkozzon, s mondjuk ki őszintén: annak is, hogy az ún. dublini eljárás jelenlegi rendszerét alapjaiban gondolja újra. Jelenleg ugyanis mindkettő diszfunkcionálisan működik.

Schengen alapjait még 1984 júliusában Németország és Franciaország rakta le, amikor – felismerve az észak-európai országok „külön utas” politikájának abból fakadó gazdasági előnyeit, hogy az egymás közötti belső határokat eltörölték, s egymás állampolgárainak a szabad mozgás jogát biztosították – Saarbrücken-ben megállapodást írtak alá egy, a fentiekkel lényeges elemeiben egyező együttműködés megvalósításáról. E megállapodást rá egy évre – a Benelux-államok bevonása mellett – a luxemburgi Schengen városában ugyancsak kormányközi szinten kiszélesítették (Schengeni Egyezmény), amelyet 1990-ben az Egyezmény gyakorlati megvalósítását segítő szabály együttes egészített ki (Schengeni Végrehajtási Egyezmény).[1] Az Egyezmény kettős célt szolgált: egyfelől a tagországok közötti határok eltörlésével biztosítani kívánta a személyek és az áruk szabad áramlását, másfelől az ún. schengeni külső határok védelmét kívánta szavatolni, valamennyi tag által elfogadott szabályok alapján. Ez utóbbiak egységesítést céloztak a vízum és tartózkodási szabályozás területén, szorosabb tagállamközi együttműködést irányoztak elő a külső határok védelmében és közös műveleti gyakorlatokban, végül mindezen célok támogatására egy – személyek, elveszett és ellopott okmányok európai szintű adatbázisaként funkcionáló – információs rendszer alapjait rakták le (SIS I).[2] Utóbbi már a kezdet kezdetétől igen hasznosnak bizonyult a tagállamok rendőri és büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködése terén, valamint a nemzeti vízumeljárásokban. Az Európai Unió azon tagállamai, akik az alapításban nem vettek részt, relatíve hamar felismerték a rendszer egyértelmű előnyeit, s így – mikor az Amszterdami Szerződés 1997-ben a közösségi jog részévé tette Schengen addig elért vívmányait – már majd minden tagállam[3] részese volt a folyamatnak. A Tanács schengeni jogfejlődés szempontjából kulcsfontosságú 1999. évi tamperei ülésén a tagállamok először jelentették ki, hogy „az illegális migráció megfékezése, az e folyamatokat gerjesztő szervezők és az általuk elkövetett bűncselekmények felfedése – nem csupán az unió állampolgárok érdekeinek, de a nemzetközi védelmet keresők védelme érdekében is – konzisztens határellenőrzést igényelnek.” Ekkor tehát már kibontakozni látszott az igény egy „nagyobb sebességű” Schengenre, azonban az illegális migráció, mint jelenség méreteiről megalapozott és a stratégiaalkotáshoz elengedhetetlen információk nem álltak még rendelkezésre.[4] Újabb lendületet és egyben szemléletváltást eredményeztek 2001. szeptember 11. eseményei, amely után a tagállamok belátták, hogy „a nemzeti határvédelem megléte nem helyettesítheti a hatékony külső határvédelmet.”[5] A tagállamok tehát – érdekes módon – már ekkor birtokában voltak azoknak a felismeréseknek, amelyek ma oly heves viták tárgyát képezik, s késznek mutatkoztak nemzeti szuverenitásuk egy igen jelentős részének korlátozására a schengeni térség, mint egész biztonságának növelése érdekében. A teljes képhez természetesen hozzátartozik, hogy távolról sem kellett annyira kézzelfogható problémával megküzdeniük, mint napjainkban. A 2000-es évek eleje ennek megfelelően a kollektív érdekazonosságon alapuló közös fellépések jegyében telt: amellett, hogy a koordinációs feladatok ellátása érdekében is érdemi lépésekre került sor,[6] az Európai Bizottság jóvoltából már az integrált határigazgatás gyakorlati végrehajtását támogató konkrét programok is megvalósulhattak.[7] Az Európai Unió Határrendészeti Ügynöksége (FRONTEX), mint a fenti folyamatokat gyakorlatba átültetni hivatott szervezet felállításának gondolata is ekkorra datálódik, amely azonban működését csak 2005. október elején kezdhette meg.[8] Az ügynökség hamar igazolta létjogosultságát és az Európai Bizottságtól szervezetileg is elkülönült jogi státusának előnyeit: a koordinációja mellett zajló tagállami közös műveletek, tengeri életmentő akciók előfutárai voltak a még látványosabb eredményeket ígérő Európai Megfigyelő Rendszer felállításának, az „elérhető technikai eszközök központi nyilvántartásának (CRAPE)”, valamint a „gyorsreagálású határrendészeti beavatkozó csoportoknak”, amelyek előnyeiből elvben minden szükséghelyzetben lévő tagállam szükségleteihez mérten részesülhetett. Végezetül röviden meg kell említeni a rendszer továbbfejlesztését célzó olyan intézkedéseket, mint a jelenleg is működő SIS II bevezetése,[9] és a Schengen Alap, amely utóbbi a 2007-ben csatlakozott új tagok – köztük Magyarország – infrastrukturális, technikai és eszközalapú felzárkózását segítette.[10]

E korszak legfontosabb és az előttünk álló időszakra nézve is megfontolandó tanulságai, hogy az eredményekre a politikai akarat megléte, vagy hiánya alapvető hatást gyakorol, s az operatív helyzetkezelést hosszabb távon is kizárólag az Unió „központi kormányától” elkülönült szakértői struktúra valósíthatja meg. Természetesen az elmúlt tíz év is bővelkedett olyan eseményekben, amely a schengeni felépítmény továbbfejlesztésének igényét napirenden tartotta. Az 2011. évi ún. Arab-tavasz eseményei, valamint az emiatt elsőként olasz-francia relációban jelentkezett „államközi csörte”[11] már ekkor felszínre hozta a Schengeni Egyezmény gyengeségeit, s a rendszer több elemét érintő átfogó módosítást eredményezett,[12] ezzel is egy újabb – jóllehet távolról sem elégséges – lépést téve a kor követelményeihez való adaptálódás felé vezető úton.

Fentiek tükrében mindenképpen érdemes vetni egy pillantást arra, hogy napjaink stratégiai szereplői – így mindenekelőtt az Európai Bizottság és a FRONTEX – hogyan látják Schengen jövőjét.[13] Mindenki egyetért abban, hogy Schengent – dacára a jogalkotási kedv töretlenségének – nem ilyen volumenű válsághelyzet kezelésére tervezték. Egyes vélemények szerint minden tagállamnak felelőssége a külső határok védelme, ugyanakkor a menedékért folyamodók elosztását célzó mechanizmusok hiányában a belső határok visszaállítása, vagyis hosszabb távon a schengeni vívmányok halála fenyeget. Újfent előtérbe került a külső határvédelem közös ellátásának igénye, ami a nemzeti szuverenitás minden eddiginél nagyobb fokú feladását tenné szükségessé.[14] Utóbbi elképzeléssel kapcsolatban – amelyet Magyarország már 2015 szeptemberében felvetett, de akkor még nem nyert támogatást a tagállamok részéről – úgy látszik, tartja magát az a feltevés, hogy mindez legeredményesebben a FRONTEX koordinációja mellett valósulhatna meg. Ebből a szempontból mindenképpen jelzésértékű, hogy az Ügynökség működésére időközben valóban számottevő költségvetési többletforrásokat irányoztak elő.[15] A közös határvédelem azonban nem azt jelentené, hogy a menedékkérők előtt hermetikusan bezáródnak Európa kapui, csupán annyit, hogy a beléptetésükre szabályozott, biztonságos keretek jönnének létre, így védve őket az illegális belépéssel óhatatlanul együtt járó veszélyektől. Az Európai Bizottság változatlanul a Schengeni Egyezmény szabályainak betartása mellett érvel, hangsúlyozva, hogy a belső határok visszaállításától – a különösen indokolt helyzetek kivételével[16] – alapvetően tartózkodni kell, hiszen az a már elért eredményekhez képest visszalépés és az Unió négy alapszabadságára[17] nézve is káros; ugyanakkor távolról sem vitatja az elmúlt hetek tagállami intézkedéseinek legitimációját. Figyelmeztetett, hogy a dublini szabályok változatlanul érvényben vannak, s – a tervezett új rendszer bevezetéséig – a regisztrációs feladatokat is végre kell hajtani, akárcsak a visszatoloncolásokat, amely utóbbiak hatékonysága (40%) mindenképpen fejlesztésre szorul a jövőben.[18]

Jövőnk szempontjából a legfontosabb kérdés most tehát az, hogy mi valósul meg előbb: a közös európai határellenőrzés a folyamat szempontjából kulcsfontosságú görög-török határon,[19] amelyen keresztül 2015 szeptemberéig az Unióba illegálisan érkezett 710 000 fő több mint fele (!) érkezett, vagy egy olyan élethelyzet, amelyben a tagállamok – jelenlegi schengeni szabályok alapján teljes mértékig legitim – ideiglenes intézkedései országról-országra továbbgyűrűzve hónapokon belül visszarepítik Európát a harminc évvel ezelőtti állapotokhoz, s a problémát magát nem kezelik. Ne legyenek ugyanis kétségeink afelől, hogy – amennyiben a külső feltételek nem változnak igen rövid időn belül – politikai és gazdasági érdekei, valamint nemzeti identitásának védelme érdekében előbb, vagy utóbb minden tagállam „meghátrál és bezárkózik”. Az – ennek első jeleit már mutató – észak-európai országok (pl. Finnország, Dánia) esetében a türelem hamarabb, míg a nagyhatalmak (így Franciaország, de legfőképp Németország) esetében némiképp lassabban, de szükségszerűen el fog fogyni, ha és amennyiben nem ültetjük Görögországot mielőbb tárgyalóasztalhoz. Politikai akarat esetén ennek kedvezhet az is, hogy jelen állapot szerint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is részese lesz a migrációs válság segélyezési programjának, így e szereplők az Unió Tanácsával karöltve megpróbálhatnának közösen nyomást gyakorolni Görögországra, aki még jó ideig rá lesz szorulva az említettektől származó pénzügyi segélyekre. Kérdés, hogy a jelenleg inkább a mesterséges kelet-nyugati megosztottság jeleit mutató Unió képes-e előbb konszenzust találni, majd közösen fellépni egyik tagjukkal szemben – ami persze ez utóbbi érdekeit is szolgálja –, vagy tartósan be kell-e rendezkedni arra, hogy mindenki a – gazdaságilag és humanitárius szempontból sem előremutató – „második legjobb megoldást” választja?

A dublini eljárás – amelynek története egészen a ’90-es évek elejéig nyúlik vissza és jelenleg az ún. Közös Európai Menekültügyi Rendszer (KEMR) elérését célzó uniós szabályrendszernek is egyik meghatározó eleme[20] – szemben a schengeni vívmányokkal – már működése kezdete óta kritikák kereszttüzében áll, s a mostani válság ezeket a rendszerhibákat csak még jobban felerősítette. Szabályainak 2015-re beharangozott, de 2016. július 21-ig kötelezően elvégzendő[21] felülvizsgálata időszerűvé teszi, hogy átgondoljuk, milyen tehermegosztási elv működhetne a végső célt – vagyis a menekültügyi eljárások gyors és humánus lefolytatását – tekintve is hatékonyan a gyakorlatban.

Kezdetektől látható volt, hogy az alapvetően tagállam-közi szolidaritást és nagyobb hatékonyságot célzó elképzelések éppen ezekkel ellentétes eredményekre vezetnek a gyakorlatban. A rendszer ugyanis – amelynek lényege, hogy az a tagállam folytassa le a menekültügyi eljárást, amelynek területére először lépett be a kérelmező, vagy amellyel először került egyéb módon (pl. korábban kiadott vízum révén) kapcsolatba –, a KEMR mind a mai napig meglévő fogyatékosságai okán,[22] magában hordozza a körkörös migráció lehetőségét, nem képes hatékonyan fellépni a többszöri kérelmezés jelenségével szemben, s a jellemzően amúgy is gazdaságilag kevésbé fejlett, periférián lévő tagállamok számára is aránytalan terheket jelent.[23] A kérelmezők „ország választására” hatással lévő fő motivációk között szokás említeni az egyes tagállamok elismerési rátáit („menekült lottó”), a gazdasági megfontolásokat („ki ígér többet”), a családtagok vagy diaszpóra jelenlétét, végül a nyelvi környezetet, ami a későbbi integráció szempontjából is kulcsfontosságú. Egyes vélemények szerint a dublini szabályok arra is ösztönözhetnek, hogy az ebben érdekelt tagállamok „megnehezítsék” az eljáráshoz való hozzáférést a kérelmező számára.[24] Emellett lassú, a tényleges transzferek számát tekintve kevéssé hatékony (3-5% évente), s éppen ezért minden érintett tagállamra nézve költséges, az érdemi elbírálást is késleltető eljárás. Jóllehet már a most hatályban lévő harmadik generációs szabályozáshoz kapcsolódóan is történtek fejlesztések – ilyen például a tagállami rendszerhibákra figyelmeztető „korai előrejelző mechanizmus” bevezetése, vagy a kísérő nélküli kiskorúak átadhatósága feltételeinek szigorítása – egy átfogó, rendszerszintű felülvizsgálat még várat magára. A mindeddig elsősorban nem-kormányzati és nemzetközi szervezetek[25] részéről megfogalmazott reformjavaslatok nagy része politikai és nemzetbiztonsági szempontból kevéssé tűnik járható útnak: vannak, akik – a már említett fogyatékosságok megszüntetésének igénye mellett – nagyobb teret engednének a menedékkérő személyes körülményei (más uniós tagállamban élő családtagok, személyes adottságok és preferenciák) figyelembevételének azzal, hogy az ily módon nagyobb terhet viselő országok erőfeszítéseit emelt összegű – meglévő uniós alapok (pl. Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alap) terhére finanszírozott – pénzügyi támogatással lehetne kompenzálni. Mások az ún. „közös vizsgálati eljárás” (joint processing) 2014. évi pilóta projektjeinek kedvező kezdeti tapasztalataira hivatkozással javasolják, hogy a tagállamok a dublini eljárásokban is szakértőkkel segítsék, tehermentesítsék egymást. Végezetül akadnak olyan vélemények is, amelyek szerint a tagállamok menekültügyi határozatainak kölcsönöse elismerése is nagyban hozzájárulhatna, hogy az ügyfél szabad akarata érvényesüljön, elismerést követően akár azonnal is szabadon mozoghasson,[26] s mindez – hosszabb távon – az érintettek tagállamok közötti jobb eloszlását eredményezhesse.

Sokkal valószínűbb, hogy a dublini rendszer jövője is össze fog forrni a válságkezelés többszintű kezelésének jelenleg is formálódó elemeivel, s olyan megoldás születik, amely illeszkedik a már nyilvános elképzelésekhez. Ez utóbbiak értelmében: csak azok a harmadik országbeli állampolgárok léphetnének be az Unió területére, akik védelmi szükséghelyzetben vannak, de más, biztonságos harmadik ország befogadásukra nem képes; ezt a schengeni térség külső tagállamaiban (elsőként Görögországban és Olaszországban[27]), valamint – egyes tervek szerint – a válsághelyzettel leginkább érintett tranzit országokban létesített ún. regisztrációs központok készítenék elő (Törökország, Libanon, Irak, Jordánia, Egyiptom jelenleg mintegy 4 millió menekült ellátásáról gondoskodik); továbbá még intenzívebben közelítenék a tagállami menekültügyi standardokat egymáshoz olyan területeken, mint például a határozathozatal, az ellátások nagyságrendje és feltételrendszere, amelyek erősen hatnak a kérelmezők motivációira. Az előbb említetteket egészítenék ki olyan intézkedések, amelyek az Európába érkezett, de elutasított menedékkérők hatékonyabb visszaküldését célozzák. Tekintettel arra, hogy a regisztrációs központok működéséről, valamint az ezt követő folyamatokról még igen kevés információ áll rendelkezésre, számtalan kérdés merül fel,[28] ami közvetetten a dublini rendszer jövőjét is érintheti.

Egy dolog azonban biztosan látszik: alapjaiban kell újragondolni a dublini elveket, tekintettel arra, hogy – a rendelkezésre álló információk szerint – az új regisztrációs központokban az adatfelvételen túl magának a kérelemnek a rögzítése, majd elbírálása is megtörténik, így a szervezett, legális csatornákon történő beutazást követően, a jelenlegi dublini konstrukció léte ex definitione okafogyottá válik. Ha és amennyiben Európa végre sikerre viszi, hogy – regisztrációja idején – a menedékkérőre már mind az anyagi juttatásokat (és integrációs kilátásokat) tekintve, mind pedig eljárásjogi szempontból közel ugyanaz vár a tagállamokban, az EU tagállamai közti körkörös migrációs folyamatok ellen máris sokat tettünk.[29] Természetesen vannak ennek nyilvánvaló – és a tagállamok általános típusjegyeire (nyelvi, kulturális sajátosságok, gazdasági fejlettségben való eltérések) visszavezethető és az ügyfelek személyes motivációi által csak még inkább felerősödő – korlátai, de az e korlátokon túli területeken az „arany középutas” – vagyis a minden tagállam számára vállalható és reális – harmonizáció (sőt, akár bizonyos fokig maga a jogegységesítés is) mindenképpen cél kell, hogy legyen. Sajnos a korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez egy lassú és fájdalmas folyamat, amely legalább annyi, ha nem több kihívást tartogat Európa számára, mint a schengeni vívmányok megőrzése.


[1] Fentiek mellett technikailag a „schengeni acquis” részét képezik a Schengeni Végrehajtó Bizottság határozatai is, ezeket azonban a jogfejlődés későbbi szakaszában a Tanács döntései fokozatosan kiváltottak. Ezek részletes említésétől ehelyütt eltekintünk.

[2] A SIS I rendszer működését a nemzeti interfészek (N-SIS), a központi rendszer (C-SIS) és a SIRENE – kiegészítő információkérést lehetővé tevő rendszer – párhuzamos rendelkezésre állása biztosította.

[3] Dánia, Anglia és Írország vett csupán részt kisebb, vagy nagyobb mértékű korlátozásokkal.

[4] Az irreguláris mozgások „nyilvántartásának” ugyanis nem kedvezett, hogy a tagállamok egyes cselekmények definícióit, vagy büntetendőségét illetően igen változatos szabályozási környezettel rendelkeztek, továbbá az sem, hogy az európai integráció mélyülése sem állt meg, s utóbbi miatt a korábban illegális migránsoknak számítók már a szabad mozgás jogával rendelkeztek, így nem voltak számításba vehetők.

[5] Európai Tanács ülése, Laeken, 2001. december.

[6] Ld. a Tanács 2002. június 21-22-i Sevilla-i ülésén elfogadott következtetéseit, amely döntött a SCIFA (Strategic Committee on Immigration, Frontiers and Asylum) létrehozásáról.

[7] Az ún. ARGO-program támogatásával a határőrizeti szervek közös kockázatelemzésére, közös felderítési műveleteire és közös képzéseire kerülhetett sor.

[8] A késedelem oka, hogy a 2004. évi európai parlamenti választásokon az uniós állampolgárok – minden korábbit felülmúló passzivitásukkal – egyértelműen kifejezésre juttatták, hogy csak akkor támogatnak „több Európát”, ha a nemzeti törekvéseket látványos eredményekkel kiegészítő uniós aktivitást tapasztalnak. A menekültügy területén ekkorra már voltak sikerek (KEMR), de a rendőri és igazságügyi együttműködés terén ezek még várattak magukra.

[9] Egy átmeneti időben az új tagok felvételét nem elodázó, ugyanakkor a SIS II kényszerű késedelme miatt mindenképpen szükséges köztes rendszert jelentett a „SIS I for All”.

[10] Csatlakozási Szerződés 35. cikk. Magyarország a felzárkózási feladatokra három év alatt összesen 165 millió Euró uniós támogatást használhatott fel, amit további 40 millió Eurós nemzeti önrész egészített ki.

[11] Olaszország a közös fellépés hiánya miatt 2011-ben úgy kezelte a területére érkezett menekültáradat jelenségét, hogy a célcsoportnak 90 napig érvényes tartózkodási engedélyt bocsátott ki, akik ennek birtokában Európa, és azon belül is főleg Franciaország felé vették az irányt. Franciaország – válaszlépésként – a belső határellenőrzést visszaállította az érintett szakaszon.

[12] Többek között az ún. Schengeni Határellenőrzési Kódex és a Vízumkódex tekintetében.

[13] Európai Migrációs Hálózat rendes ülése, 2015. október 7.

[14] Ez az, amiről Görögország – Törökországgal szomszédos határai tekintetében – egyelőre hallani sem akar, s ami az egész rendezési folyamat kerékkötője.

[15] 2015-re 142 millió Euróra, 2016-ra 240 millió Euróra növelték az ügynökség költségvetését. A tagállamok részéről már a FRONTEX által igényelt plusz 775 fő határőr görögországi és olaszországi bevetésére is érkeztek felajánlások.

[16] Ilyenek voltak a közelmúltban Németország és Ausztria megerősített ellenőrzésre irányuló intézkedései, valamint legutóbb, 2015. október 17-én Magyarország Szlovéniával közös határán a belső ellenőrzés visszaállítása, amelyre teljes mértékben az egyezményes szabályok figyelembevételével került sor. Utóbbiak értelmében a belső határellenőrzés visszaállítására csak „komoly veszélyt jelentő helyzet” elhárítása esetén, a feltétlenül szükséges ideig, és az Európai Bizottsággal, a Tanáccsal, valamint az érintett másik tagállammal szoros együttműködés mellett kerülhet sor.

[17] A négy alapszabadság: a tőke, az áru, a személyek és a szolgáltatások szabad áramlását írja elő az Unióban.

[18] E követelmény egyidejűleg a harmadik országokkal kötendő visszafogadási egyezmények körének bővítését is magában foglalja; ennek viszont borsos ára lehet.

[19] Tekintettel a migrációs folyamatok igen gyors ütemben való változásának lehetőségére a görög-török szakaszon bevezetendő közös határellenőrzést úgy célszerű megtervezni, hogy az később kiterjeszthető legyen más tagállamokra is, így legfőképp az olasz, vagy szükség esetén a bolgár és spanyol szakaszra, és figyelemmel legyen a menekültügyi logisztikai szempontokra is. Ez nyilvánvalóan hatalmas összegeket emészthet fel, ugyanakkor mindenképpen szükséges lehet.

[20] Az alapokat a közösségi jognak még nem részét képező ún. Dublini Egyezmény és végrehajtási rendelete fektette le, amikor meghatározta az Európai Unió valamely tagállamában benyújtott menedékkérelem elbírálásáért felelős tagállam meghatározásának rendjét. Az Egyezményt 2003-ban – immáron közösségi jogi alapokon – rendeleti szintű szabályozás váltotta fel (343/2003/EK Rendelet, más néven „Dublin II Rendelet”), de 2013-ban ezt is továbbfejlesztették (603/2013/EU Rendelet, más néven „Dublin III Rendelet”). A dublini rendszernek elválaszthatatlan részét képezik az előbbiek végrehajtási szabályai, valamint az ún. EURODAC nyilvántartás alkalmazásának rendjére vonatkozó normák is, amelyek a felelős tagállam ujjnyomat-alapú meghatározásának folyamatát szabályozzák. Végezetül a KEMR magéban foglalja a menekültügyi eljárások, a menekültügyi határozathozatal, valamint a befogadási feltételek tekintetében jogközelítést célzó irányelveket is, amelyekkel konform szabályaikat nemzeti szinten a tagállamok mostanra már megalkották.

[21] Ld. a Dublin III Rendelet 26. cikkét.

[22] Pl. Görögországban a menekültügy strukturális rendszerhibáit állapítottak meg, amely esetenként embertelen, megalázó bánásmódot idézett elő (ld. az Emberi Jogok Európai Bírósága M.S.S. kontra Belgium és Görögország ügyben hozott ítéletét), amely Görögországot lényegében „kiemelte” a dublini rendszerből.

[23] A migrációs útvonalak irányaira és a mozgások természetére is visszavezethető, hogy a nyugati és északi tagállamok jellemzően „küldő”, míg a keletiek és déliek túlnyomórészt „fogadó” országok. Ld. az ide vonatkozó Eurostat adatokat (http://ec.europa.eu/eurostat).

[24] Lásd a Menekültek és Számkivetettek Európai Tanácsának (ECRE) többször hangoztatott hivatalos álláspontját (www.ecre.org), amely szerint egyes országokban a visszaküldés tilalmának genfi konvenciós alapelve is gyakorta sérül.

[25] Értsd: ECRE, UNHCR stb.

[26] Jelenleg erre csak az elismeréstől számított öt év elteltével van lehetőség.

[27] Olaszországban első körben összesen 1500 fős felvevő kapacitást terveznek: Pozzallo (300), Porto Empedocle (300), Trapani (400) és Lampedusa (500). Emellett év végéig elő van irányozva további 700 fő felvételére képes objektumok kialakítása: Augusta (300) és Taranto (400). Görögországban (Piraeus, Lesbos) mostanra részben már megkezdték működésüket a regisztrációs központok, de a kezdeti tapasztalatok lesújtóak.

[28] Technikailag hogyan történik a legális csatornákon történő továbbutaztatás biztosítása? Van-e alternatív elképzelés arra az esetre, ha – egy elvben belső határok nélküli térségben –, a már regisztrált személyek tömegesen döntenek úgy, hogy mégsem a számukra kijelölt országba kívánnak menni? Ez automatikusan a nekik csak egy kijelölt országban járó juttatások megvonását eredményezné? Nem volna egy ilyen gyakorlatnak a párhuzamos társadalmak kialakulásának kedvező és az illegális munkavállalást ösztönző hatása? Stb.

[29] A regisztrációs központok olaszországi indulása 2015 novemberére tervezett, így a vázolt célkitűzések mielőbbi elérése érdekében mihamarabb cselekedni szükséges.