A menekültkvóták mechanizmusa nem jelenthet megoldást

Interjú Salvatore Villanival 

 

Salvatore Villani a nápolyi Federico II Egyetem tanára a Migrációkutató Intézet-Nemzeti Közszolgálati Egyetem európai iszlamista radikalizálódással foglalkozó rendezvényén vett részt Budapesten. A Migrációkutató Intézet munkatársainak a migráció megfékezését célzó brüsszeli elképzelésekről nyilatkozott.

 

Megítélése szerint lehetséges kétoldali egyezményekkel csökkenteni az Afrikából érkező migránsok számát?

Véleményem szerint csak ideiglenesen. Most minden eddiginél időszerűbb az, hogy a migrációs hullámok megítélésében radikális változás történjen, amelynek tartós eredményekhez kell vezetnie. Ezt „stressz tűrő hozzáállásnak” neveztem, mert olyan intézményi adaptációs folyamatokat jelent, amelyek ki tudják küszöbölni – vagy legalábbis csökkenteni – a kockázatokkal szembeni sérülékenységet, amik a migrációs hullámok későbbi felerősödéséből adódhatnak. Európának gyorsan fel kellene készülnie rá, hogy szembenézzen ezekkel a jelenségekkel, mielőtt még az intézményei helyrehozhatatlanul elveszítik a szavahihetőségüket és a legitimitásukat. A válaszlépést meg kell osztani, és ennek átfogóan át kell formálnia az Unió közpolitikáit.

Eddig az egyetlen válasz, amivel előálltak, az a kvótarendszer.

Egyértelmű hogy ez a rendszer nem veszi el az útnak induló migránsok kedvét, és a jelenlegi vészhelyzetet még nem tekinthetjük megoldottnak. További megoldatlan kérdések, például Európa szomszédos területeinek destabilizációja, valamint az egyenlőtlenségek növekedése a világban, azt mondatják velünk, hogy a migráció jelenségével bizony a jövőben is még hosszú ideig számolnunk kell. Mivel a helyzet és a kontextus hibás struktúrákon alapszik, a probléma strukturális megoldásokat igényel.

Úgy tűnik, hogy a politikai vita állandóan az úgynevezett szolidaritás körül forog.

Elsősorban az EU tagállamai közötti teher- és felelősség-megosztási mechanizmusokra összpontosítanak, nem pedig a társadalmi és gazdasági átalakulást célzó közös stratégiára. Tudjuk például, hogy a jóléti állam nagylelkűsége (pl. társadalombiztosítás, szociális ellátások, közszolgáltatások fejlesztésének általános közkiadásai) mágnesként tudja vonzani a képesítés nélküli migránsokat („jóléti mágnes hipotézis”), és hatással lehet a migránsok képességeinek összetételére úgy, hogy a potenciális migránsok – a kínálat-oldal szereplői – önszelekciót végeznek a célország – azaz a kereslet-oldal – által alkalmazott adózási és bevándorlási irányelvek függvényében. Egy olyan közös európai stratégiának, mely valóban megpróbálja megoldani a problémát, mindenképp figyelembe kellene vennie ezen irányelvek kölcsönhatásának lehetőségét, és megjósolni ezek eredményét.

Léteznek jó migrációs politikák?

A migrációs politikák megítélésekor legalább három elemet figyelembe kell venni. Először is, kizárólag a fogadó országok őshonos népességének áll hatalmában ellenőrzés alatt tartani a migrációt. A kérdés az, hogy vajon ez a csoport cselekedhet-e kizárólag a saját érdekeit tartva szem előtt, vagy egyensúlyra kell-e törekednie az összes szereplő érdekei vonatkozásában. Másodszor, a migráció melletti döntés egy személyes döntés, melyet általában maga a migráns hoz meg, időnként a családja hozzájárulásával, annak alapján, hogy felméri e döntésének várható hatásait. Ez a személyes döntés azonban hatással van a befogadó társadalomra, valamint az illető hazájában élő emberekre, bár ezeket a migráns nem veszi figyelembe. Ezek a hatások, melyeket a közgazdászok külső tényezőknek neveznek, sérthetik mások jogait. A közpolitikáknak tehát figyelembe kell venniük azokat a hatásokat, amelyeket a migránsok nem vesznek figyelembe. Harmadszor, a migrációs hullámok felerősödése megnöveli a jelenlegi társadalmak etnikai és kulturális heterogenitását.

Ezt sokan kifejezettem kívánatosnak tartják.

A kulturális sokszínűség egyrészt élénkítheti az innovációt, a termelékenységet és a vállalkozói készséget, másrészt viszont költségeket is előidézhet, vagy legalábbis káros hatásokat – például társadalmi feszültségeket -, amit felerősít az, hogy a migránsok időként olyan országokból érkeznek, ahol az ittenivel összeegyeztethetetlen társadalmi és kulturális normák uralkodnak, amelyhez ők továbbra is kötődnek. Mivel a sokszínűség járulékos költségei felülmúlhatják járulékos előnyeit, e téren valójában nem az a kérdés, hogy a sokszínűség jó-e vagy rossz, hanem az, hogy az adott időben az adott társadalom számára mi ennek a „megfelelő” mértéke. Figyelembe véve az összetettség előbb említett elemeit, fel kell ismernünk azt, hogy a migráció nem maradhat a migránsok egyéni döntése, hanem a kormányoknak kell felügyelniük. E kormányoknak továbbá minden joguk megvan a területük felé irányuló migrációs hullámok ellenőrzés alatt tartására és korlátozására annak érdekében, hogy maximalizálják a kulturális sokszínűség járulékos előnyeit, és minimalizálják annak költségeit.

A magyar kormány által is osztott ezen elképzelés rengeteg kritikát kap, különösen azért, mert úgymond nem szolidáris.

A magyar kormány teljes joggal követelheti magának ezt a jogot, mert elsősorban a magyar állampolgárok biztonságának és jólétének megvédéséért felel, nem pedig azért, hogy szolidaritást vagy felelősségvállalást tanúsítson a kvóta szerinti szétosztási mechanizmus, vagy az Európai Tanács által eldöntött vészhelyzeti áthelyezési terv passzív elfogadásával. Minden egyes EU tagállamnak jogában áll képességei és akarata határain belül hozzájárulni a közös politikákhoz, miközben igyekszik megőrizni vagy fenntartani a kulturális és társadalmi sokszínűség azon fokát, melyet leginkább megfelelőnek tart saját polgárai jóléte és biztonsága biztosításához. Liberális közgazdászként úgy vélem, hogy a migrációs hullámok kezelésében szükség van az egyes kormányok minimális együttműködésére és a migrációs politikájuk minimális egyeztetésére, különben bizonyos országokat negatív hatások érhetnék, csökkentve az adott terület jólétének általános szintjét.

Van modellje a kiegyensúlyozott együttműködésnek?

Olyan rendszer kell, ami egyszerre veszi figyelembe a kivándorolni szándékozók preferenciáit, és ugyanakkor felméri a kulturális sokszínűségükből fakadó kockázat mértékét. Ez mind hatékonyság, mind jólét tekintetében előnyöket kínálhat az összes érintett fél számára. Az egyeztetést és az együttműködést azonban nem lehet tekintélyelvű módszerekkel kierőszakolni valamely felettes intézményen keresztül. Ezeknek a megoldási módozatoknak spontán kell kialakulniuk, a helyi realitások figyelembe vételével. Az európai intézmények nem gondolhatják továbbra is azt, hogy törvény vagy bírósági ítélet útján erőszakolhatják álláspontjukat a tagállamokra.