Gyorselemzés 2018/14: Egy történet a no-go zónáról

2018. március 12.

Gyorselemzés 2018/14: Egy történet a no-go zónáról

Gyorselemzés 2018/14: Egy történet a no-go zónáról

Egy történet a no-go zónáról

Orbán Balázs elemzése

 

Amikor egy román cigányasszony Stockholm külvárosában a halal élelmiszerbolt előtt arabul koldul.

 

Elmesélek egy személyes történetet. Svédországban, Stockholmban jártam egy konferencián nem olyan régen. Csodás, napsütéses idő volt, fantasztikus a város! Nagyon élveztem azt a néhány napot.

Azt persze be kell vallanom, hogy elfogult vagyok. Imádom a skandináv országokat, a kultúrát, a filmművészetet, s nem utolsó sorban az északi tájat. Ahogy az ember a végtelen rétek, patakok, hegyek között sétál, nyomban megérzi a természet földöntúli erejét, Ennél pihentetőbb dolgot pedig nem igazán tudok elképzelni.

Csodálatra méltó az is, hogy a skandináv népek saját életüket, civilizációjukat, gondolkodásukat mind a természet erejéhez, azt tisztelve rendezték el. S a skandináv országokban járva azonnal megérzi az ember, hogy ez nagyon jól van így!

Kolléganőmmel, aki erdélyi magyar menekültként Stockholmban nőtt fel úgy, hogy több évig dolgozott a svéd állam szolgálatában, a bevándorlás biztonságpolitikai összefüggéseit kutatva, úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a belvárost, s személyesen is megnézzük az egyik leghírhedtebb stockholmi külvárosi negyedet, Rinkebyt. (Természetesen a kolléganőm a korábbi munkájához kapcsolódóan többször járt ott, rendvédelmi szervekkel együtt is.)

Néhány metrómegálló a belvárostól, s már fel is jutottunk a Rinkeby negyed központjában lévő térre. (Aki szeretné a teret megnézni, ebben a cikkben van róla néhány kép[1].)

A tér rendezett, díszkövezett, az azt körbe vevő házak új építésűek, jó karban tartottak. Nagyon szép környék, idehaza büszkék lennénk rá, jól mutatja, hogy Svédország egy gazdag ország.

De az első pillanatban is látszódott, hogy valami nagyon furcsa. Valami nagyon más, mint a belvárosban. Eltartott néhány pillanatig, míg rájöttem, hogy mi a más: az emberek.

Elnézést, ezt nem tudom máshogy kifejezni, tényleg ez volt a helyzet. Az emberek voltak mások. A téren és a környező utcákban, a csodás svéd környezetben csak közel-keleti, belső-ázsiai, illetve észak-afrikai és szubszaharai származású emberek voltak. Nem arról van szó, hogy ők voltak többségben, hanem arról, hogy kizárólag ők voltak jelen a köztereken.

S hogy mit csináltak? Semmi fenyegetőt. Pontosan ugyanazt, amit egy közel-keleti, belső-ázsiai vagy észak-afrikai és szubszaharai átlagos városképet figyelve lát az ember. Az elmúlt években a világ ezen pontjain található számos nagyvárosban jártam, azonnal szembetűnő volt a hasonlóság.

A férfiak az utcákon csoportokba gyűlve beszélgettek, kávéztak vagy teáztak. Mindez számunkra – európaiak számára – úgy tűnik, mintha csak „lopnák a napot”, nem dolgoznának, de valójában mindeközben a legtöbbször valamiféle munkáról van szó. Az utcákon összegyűlt emberek valami üzleti lehetőségről, valami „seftelésről”, valami közéleti kérdésről cserélnek információt, miközben figyelik a közterületen zajló forgalmat, s figyelemmel követik azt is, hogy az utcán található kevés nő az előírásoknak megfelelően öltözködik és viselkedik-e. Ez a közel-keleti és afrikai napi rutin, nincs benne semmi meglepő.

Az egyetlen meglepetés, hogy az ember mindezt egy svéd városban tapasztalja.

Hangsúlyozom még egyszer, ebben az utcaképben számunkra (akkor) semmi fenyegető nem volt, s ha valaki járt a világnak ezen a tájain, akkor pontosan tudja, hogy ezek az emberek éppen ugyanúgy viselkedtek, mint például az iraki Erbilben vagy a szenegáli Dakarban.

Elsétáltunk egy közelben lévő óvodáig, ahol éppen szünet volt, s ennek megfelelően a gyermekek éppen az udvaron játszottak. Szép játszótér, jól felszerelt. Egy szőke hajú – mondhatnánk, klasszikus svéd – óvónéni szakszerűen vigyázott a gyerekekre. Akik mind külföldiül beszéltek. Mármint nem svédül vagy angolul, hanem leginkább arabul.

Nagyon szeretem az arab nyelvet, gyönyörű dallama van, s különösen kedves a gyermekek szájából hallva, akik mindenhol a világon gyorsabban és rendezetlenebbül beszélnek, mint a felnőttek. Amikor néhány hónapja Líbiában jártam, Tripoliban a magyar követség mellett pont egy óvoda és iskola található, akikkel nagyon jó a kapcsolat, ezért hát áthívtak minket az iskolai ünnepségre. Nagyon aranyosak voltak a gyerekek, akik a berber hatásoktól sem mentes maghrebi arab nyelven beszéltek egymással! Na, pont ugyanez a hangulat fogadott Stockholm külvárosában is.

Ezt követően bementünk meglátogatni a mellékhelységet a városi könyvtárba, ahol a svéd könyvtáros a bejáratnál, tökéletes angolsággal megpróbálta elmagyarázni nekünk, hogy merre találjuk a mosdót. Elég bonyolult és zegzugos volt az épület, úgyhogy út közben még két embert kellett megkérdeznünk ahhoz, hogy ne tévedjünk el. Az egyik afgán, a másik eritreai. Nagyon készségesek voltak, s mi sikerrel is jártunk. Miközben velük – szintén angolul, bár tört angolsággal – beszéltünk, annyit még meg tudtam figyelni, hogy egyik sem a svéd irodalom miatt volt a könyvtárban, hanem leginkább a nyilvános, ingyenesen elérhető internet miatt, amin keresztül – jól láthatóan – az otthoniakkal próbálták felvenni a kapcsolatot.

A könyvtári kitérő után folytattuk az utunkat, ahol továbbra sem ért minket semmilyen kellemetlenség. Egy apró, ám egy idő után ismétlődő, s ezért feltűnővé váló epizódot leszámítva. A kolléganőmnek, aki mellettem sétált, időről időre, a járdán szembe jövő férfiak útjából kitérve, azok elől be kellett húzódnia mögém. Jól érzékelhetően utat kellett engednie nekik. Nem arról volt szó, hogy a szembe jövő férfiak nem voltak elég udvariasak (valljuk be, ez bárhol előfordul), s nem engedték el a kolléganőmet, hanem arról, hogy ha a megfelelő pillanatban nem szökkent be mögém kellő fürgeséggel, akkor bizony non verbális módon többször kifejezték nemtetszésüket azáltal, hogy direkt erősen nekiütköztek.

Úgy döntöttünk, hogy leülünk meginni egy kávét. A főtér túloldalán lévő helyes kávézót választottuk ki, rendezett, szép terasza volt, s pont oda sütött a kora délutáni nap. Elindultunk hát a kávézó terasza felé, ahol több férfi, több asztalnál, jellemző közel-keleti viseletben ült.

Ennek ellenére volt még pár szabad asztal, úgyhogy én meg is gyorsítottan a lépteimet, nehogy be tudjon előzni valaki. S ekkor olyan dolog történt, amire én sem számítottam: az asztaloknál ülő férfiak, mikor érzékelték, hogy feléjük tartunk, diszkréten, de félreérthetetlenül, s erős határozottsággal mutatták, hogy nem szeretnék, ha leülnénk a szabad asztalokhoz.

Amikor néhány másodperc alatt felfogtam, hogy miről van szó, felhúztam magam, s mondtam a kolléganőmnek, hogy ott vannak a szabad asztalok, akkor is leülünk az egyikhez. A kolléganőm, akinek volt már rutinja, azt mondta, hogy „szerinte nem érdemes”. Ekkor beláttam, hogy ez tényleg az a helyzet, amikor nem érdemes „megfeszülni”.

A kávézónál tehát nem engedtek minket leülni, úgyhogy abban maradtunk, hogy veszünk egy kólát a közeli kisboltban. A bolt óriási arab és angol betűkkel hirdette (lehet, hogy én voltam figyelmetlen, de svéd kiírást nem láttam), hogy itt csak halal élelmiszerek kaphatóak.

S ekkor történt meg velem életem egyik legszürreálisabb élménye. A kisbolt előtt, térdre ereszkedve egy hagyományos – nagyon szép és színes – romániai Gábor-cigány népviseletbe öltözött nő koldult. Az idős hölgy szemét a fölre szegezte, kezét előre nyújtotta, s szinte mantraszerűen ismételgette azt az egy kifejezést, amellyel minden boltba betérőt fogadott: „Szálem alejkum, alejkum szálem!”

Teljesen lefagytam. Megbabonázott ez a szürreális élmény, ahogy egy román cigányasszony Stockholm külvárosában a halal élelmiszerbolt előtt arabul koldul.

Nagyjából fél perc után a kolléganőm húzott tovább, gyorsan megvettük a kólát, s visszamentünk Stockholm belvárosába, ahol megtaláltuk a nekünk való kávézót.

Mi tehát akkor egy no-go zóna, amiről a brit és francia jobboldal, a német és osztrák kancellár, s egyre több skandináv politikus beszél.

S mi nem egy no-go zóna?

A no-go zóna bizonyosan nem egy szegénynegyed. Ebben persze van különbség a nyugat-európai országok között. Franciaországban például ezek a negyedek jellemzően meglehetősen szegények, Svédországban pedig, ahogy ez a fenti történetből is kiderült, meglehetősen rendezettek. Ennek több, elsősorban történeti oka van, amit most hely szűkében nem fejtenék ki. Azt mindenesetre el lehet mondani, hogy közép-kelet-európai szemmel nézve ezek a nyugat-európai országok mind gazdagok, s a gazdagabb országokban érthető módon a társadalom alsó osztályai által lakott negyedek is szebben néznek ki, mint a szegényebb országokban. S ha Svédország példáját nézzük (még egyszer hangsúlyozom, itt azért van eltérés a nyugati-európai országok között), a no-go zónákban élő emberek nem szegények. A svéd jóléti állam bőkezű támogatása jól meglátszik, mindenkinek van fedél a feje fölött, s mindenkinek van mit ennie – ha dolgozik, ha nem.

A no-go zóna nem egy olyan negyed, ahova – legalábbis fényes nappal – egyszerű civilként ne lehetne anélkül bemenni, hogy erőszakos bűncselekmény áldozatává válnánk. Ha persze nem fényes nappal, vagy esetleg a rendvédelmi szervek képviselőjeként megyünk, már mindjárt más a helyzet. De éppen ezt a helyzetet szokták az újságírók is kihasználni, akik fényes nappal bemennek egy ilyen negyedbe, esznek egy kebabot, s jól kinevetik azokat, akik szerint itt bármiféle probléma lenne. A lakosok többsége nappal nem erőszakos, s noha turizmus egyáltalán nincs ezekben a negyedekben, ha bárkinek kedve támad meglátogatni őket, van esély arra, hogy a fent részletezettekhez hasonló apró atrocitásokat leszámítva gond nélkül kikerül belőlük. Egészen más a helyzet akkor, ha este megyünk, amikor a közterületek működési mechanizmusa mások, illetve ha mi magunk is úgy döntenénk, hogy ott szeretnénk lakni. Ez már komoly problémát okozhat.

A no-go zóna ugyanis elsősorban egy kulturális szegregátum.

Ahogy azt az egyik angol nyelvű elemzésünk[2] összefoglalta, a no-go zónának három alapvető jellemzőjét állapíthatjuk meg: a közigazgatás és az állami jogrend érvényesítésének hiánya vagy gyengesége, a befogadó társadalom normáinak elutasítása vagy csupán minimális alkalmazása, valamint a lakosság összetételének többségében bevándorló jellege.

Mindhárom elem tényszerű. Ezek a területek a rendőrség számára operatív szempontból állandó kihívást jelentenek, a lakosok gyakran nem jelentik a bűncselekményeket a megtorlástól való félelem miatt, vagy pedig azért, mert úgy gondolják, hogy a helyzeten ez sem változtat. Függetlenül attól, hogy az ott élő emberek képesek-e ehhez a helyzethez alkalmazkodni, a kérdést a társadalom egészének szempontjából kell értelmezni, kimondva, hogy léteznek olyan területek, ahol a többségi társadalom nem érzi otthon magát, illetve ahol nem érvényesek a többségi társadalom normái.

Még akkor is, ha a lakosok zöme békés, ezek a területek a bűnözés és a radikalizálódás melegágyai, hatalmas terhet rónak a szociális ellátórendszerre és a biztonsági szervekre, valamint állandó veszélyt jelentenek a zavargások és a terrorizmus miatt. Az iszlamisták arányának növekedése megkérdőjelezhetetlen tény, elsősorban a fiatalok körében. E körzetek lakosságára az iszlamisták akár erőszakkal is ráerőltetik az iszlám fundamentalista előírásait és törvényeit, amivel végleg elszakítják őket a többségi társadalomtól, ellehetetlenítve a társadalmi felzárkózást és a kulturális integrációt.

Ez a helyzet pedig a társadalmi kohéziót alapjaiban rengeti meg, hiszen a no-go zónák szomszédságában élő alsó középosztály egyre jobban eltávolodik a középosztály tehetősebb rétegeitől, akik nem szembesülnek ezzel a problémával nap mint nap, másrészt az őshonos alsó középosztály és a bevándorlók közötti feszültség egyre erőteljesebbé válik.

Ilyen értelemben tehát nem is egyszeres, hanem kétszeres kulturális szegregációról beszélhetünk. Amely alapvető, mindennapi problémát jelent az államnak, valamint a rendvédelmi szerveknek egyaránt. Nem véletlen, hogy a német kancellár a választási vereséggel felérő választási győzelem után többször beszélt ezeknek a zónáknak a problémáiról, illetve – az osztrák szempontból kétségtelenül kényelmetlen ügyről – az új, bevándorláskritikus nézőpontja miatt megválasztott osztrák kancellár is csupán annyi mondott, hogy „vannak problémák”.

Fontos kimondani, hogy a nyugat-európai országok nem a multikulturalizmus és a no-go zónák miatt gazdagok, hanem azok ellenére.

S ahogy azt éppen most látjuk, a no-go zónák növekvő száma éppen a további gazdagodás esélyét veszélyezteti.

Ezért, ha legközelebb valaki azt a – meglehetősen színvonaltalan – érvet hozza elő, hogy bárcsak lennének olyan no-go zónák idehaza, mint Nyugat-Európában, akkor nyugodtan, igazunk teljes tudatában tudjuk válaszolni azt, hogy:

Nem, éppen azért nem akarunk ilyen zónákat, hogy ne vesszen el annak esélye, hogy a közeljövőben Magyarország is olyan gazdag ország legyen, mint most a nyugat-európai országok!

 

Elemzés eredeti megjelenésének

helye: Mandiner

ideje: 2018. 03. 12.


[1] https://www.thelocal.se/20170222/a-question-of-education-what-rinkeby-residents-think-about-the-riots?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201803

[2] https://migraciokutato.hu/en/2018/03/06/by-any-other-name-no-go-zones-rhetoric-and-reality/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201803

Kiemelt kép forrása: Gates of Vienna