Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán

Marsai Viktor elemzése

Amikor ezen sorok írója 2016-ban Addisz-Abebában interjút készített egy botswanai diplomatával, aki országa képviseletében jelen volt a dél-szudáni függetlenségi ünnepségeken, az illető a következőkről számolt be.

A számos kulturális esemény egyikén a különféle dél-szudáni népek – dinkák, nuerek, murlék – mutatták be táncaikat. A diplomata kérésére vendéglátói elmondták, hogy ezek azok a tradicionális harci táncok, amelyeket az egyes népcsoportok férfijai járnak el, mielőtt elindulnak a környező törzsek elleni fosztogató hadjáratukra. Ahogy interjúalanyom elmondta, mindez nem sok jóval kecsegtetett az új államalakulat belső koherenciája és stabilitása szempontjából, amelynek központi identitáselemét az egymás elleni marha- és asszonyrabló hadjáratok jelentették.

A függetlenség óta eltelt hét év sajnos igazolni látszott ezeket a félelmeket.

Dél-Szudán eredetileg Afrika legnagyobb országának, Szudánnak a részét képezte. A brit gyarmati fennhatóság azonban mindig is külön kezelte a területet annak érdekében, hogy megakadályozza az északról dél felé tartó arabizációt és iszlamizációt. Ennek keretében a különféle keresztény misszionáriusok szabadon tevékenykedhettek, és a fekete lakosság zöme a kereszténységet vette fel vallásként.

Az északi és déli országrész kapcsolata sosem volt problémamentes, ami a brit kivonulás után két véres polgárháborúhoz is vezetett, több millió halálos áldozattal. Bár a konfliktus mélyén számos (etnikai, gazdasági, politikai) mozgatórugó volt tetten érhető, sokan pusztán keresztény-muszlim szembenállásként értelmezték az eseményeket.

Dél-Szudán 2011-es különválására – erős amerikai támogatással – éppen azért kerülhetett sor, mert sokan azt hitték, ez békét hoz a régióban– na meg egyszerűbb hozzáférést a déli olajtartalékokhoz.

Mivel a déli népcsoportok már az észak elleni polgárháborúban is gyakran egymás ellen küzdöttek – esetenként Kartúmmal is szövetkezve –, ez a feltételezés nem sok alappal bírt. A dél-szudáni politikai vezetés, a Szudán Népének Felszabadító Mozgalma (SPLM) ráadásul nem készült fel arra, hogy az észak-dél háborút lezáró 2005-ös, a 2011-es függetlenségi népszavazás megtartásáról is rendelkező „átfogó békemegállapodás” utáni években a fegyveres küzdelem helyett hozzáfogjon a politikai és közigazgatási élet megszervezéséhez. Így a Dzsúba székhelyű új állam alig bírt érdemi állami képességekkel. A helyzetet jól jellemzi, hogy az egyes – egymástól az adatokban eltérő, de az arányokban megegyező – beszámolók szerint a Magyarországnál csaknem hétszer nagyobb területű országban mindössze 10-30 kilométernyi burkolt út volt 2011-ben. (Ami egyébként áldásnak bizonyult a 2013-ban kitört polgárháborúban, mert a hadműveleteknek legalább az esős évszak idején szünetelniük kellett a járhatatlan utak miatt…)

A nagyobb problémát azonban az okozta, hogy az SPLM-en belüli, jórészt etnikai alapon szerveződő hatalmi klikkek nem voltak képesek megegyezni a hatalom megosztásában. A dinka származású elnök, Salva Kiir egyre diktatórikusabb módszerekkel irányította az országot, ami nem tetszett nuer alelnökének, Riek Macharnak. A két politikus közti feszültség 2013 nyarán Machar távozásával tovább súlyosbodott.

Riek Machar (balra) és Salva Kiir (jobbra)

A polgárháború 2013 decemberében tört ki, amikor a felekhez tartozó fegyveres csoportok közt összecsapások kezdődtek Dzsúbában, majd a harcok – etnikai tisztogatásokkal súlyosbítva – továbbterjedtek a vidéki területekre. A helyzetet nagyban rontotta, hogy a szomszédos ,,baráti” országok – nyíltan vagy kevésbé nyíltan – hamar beavatkoztak a küzdelembe: Uganda és Etiópia Kiirt, Szudán Machart támogatta. Az elmúlt öt évben tucatnyi békekonferenciára és fegyverszüneti megállapodásra került sor (legutóbb 2018. szeptember közepén), a harcok azonban mindezek ellenére folytatódtak. A problémát fokozza, hogy a kezdeti dinka-nuer szembenállás mellett az ország más etnikai csoportjai – például az ekvatoriaiak és a murlék – is belebonyolódtak a küzdelembe, így a konfliktus lezárásához szükséges megállapodás sokkal összetettebb kérdéssé vált, hiszen számos politikai és katonai szereplő kívánságait kellene egyszerre kielégíteni.

És miközben a kormány és az ellenzék politikusai, családjai sokcsillagos hotelekben, illetve tisztes – és jövedelmező – száműzetésben töltik napjaikat, a 12 milliós lakosság mérhetetlen szenvedéseken megy keresztül.

Hogy a világ mennyire magára hagyta az országot, jelzi, hogy még arról sincsenek érdemi statisztikák, hányan pusztultak el a harcok, a népirtás és az éhínség következtében. A becslések 100 ezer és 400 ezer közé teszik a halálos áldozatok számát, vagyis szíriai méretű a pusztítás egy feleakkora népességű államban. Legalább 2,5 millió dél-szudáni hagyta el az országot, és 2 milliónál többre tehető a belső menekültek száma, miközben 2017-ben, a szárazság és az éhínség csúcsán, 7 millió ember szorult napi élelmiszer-segélyre.

A dél-szudáni válság alapvetően azért számíthat kevés nemzetközi érdeklődésre, mert távol esik a fontos stratégiai érdekszféráktól: bár az ország rendelkezik kőolaj-tartalékokkal, ezek világviszonylatban kevésbé jelentősek, ráadásul a kitermelés valamilyen mértékben fennmaradt/újraindult (a felek ebből finanszírozzák a háborús kiadásaikat).

A külső szereplők könnyen tudnak a zavarosban halászni, a humanitárius válság pedig sokak számára lehetőség: Uganda például komoly támogatásokat kap nemzetközi donoroktól a dél-szudáni menekültek ellátására, az összeg jelentős része azonban – nem meglepő módon – soha nem jut el a rászorulókig.

Az Európa felé tartó migrációban a dél-szudániak eddig jelentéktelen számot képviseltek, aminek számos oka van. Az egyik, hogy ezek az állampolgárok nem jelentenek fizetőképes csoportot az embercsempészek számára.

Ebből következik, hogy a szervezett bűnözői hálózatok nem is építettek ki érdemi kapcsolatot a dél-szudáni menekülttáborok irányában. Ráadásul a dél-szudániak a régión kívül nem rendelkeznek érdemi diaszpórával, amely megkönnyíthetné a célba érésüket.

Hosszú távon azonban nem biztos, hogy ez így is marad: ahogy fogy a remény a hazatérésre, a menekültek egy része alternatív túlélési stratégiák felé fog fordulni. Ráadásul hasonló gazdasági háttérrel rendelkező kelet-afrikai csoportok (eritreaiak, szomálik) esetében már megfigyelhető volt az az embercsempész eljárás, amely szerint nem kell rögtön induláskor fizetni: az útra kelők kényszermunkával, esetenként zsoldosnak állva teremtik elő a szükséges forrásokat, nem beszélve a még rosszabb alternatívákról (szervkereskedelem, prostitúció, emberrablás és az otthon maradottak, illetve a már diaszpórában élők zsarolása, akik, ha az utazásra nem is, de rokonuk kiszabadítására hajlandóak áldozni).

Mindezek miatt is fontos lenne, hogy a válságra megnyugtató megoldás szülessen, ám ennek jelei továbbra is váratnak magukra.


Az elemzés eredeti megjelenésének

helye: Mandiner

ideje: 2018.10.18.